Blog del Instituto Cervantes de Budapest

Ignacio Pilone es Licenciado en Música, especializado en Dirección de Orquesta por la Universidad de Música de Bucarest, además de haber realizado un Postgrado en Dirección de Orquesta en la Universidad de Música y Arte Escénico de Viena.

Actualmente es director asistente del Teatro Solís de Montevideo en sus temporadas líricas; en 2010 hizo su debut como director de ópera en dicho teatro al frente de la Orquesta Filarmónica de Montevideo y el Coro del SODRE. Es director del Coro de Cámara del Museo del Ferrocarril de Madrid desde 2006 y director del Coro del proyecto Ópera XXI desde sus inicios en 2007.

Con el Coro de la Fundación RENFE ha visitado Budapest en diciembre de 2012, donde ofrecieron un repertorio de música española y sudamericana, con textos de poetas de la lengua castellana y obras en euskera, catalán y gallego.  Un año después  -el pasado 11 de diciembre- Ignacio recibió un importante reconocimiento por su trayectoria: el Premio «100 Latinos Madrid». Este premio valora tanto la integración de los candidatos como su excelencia profesional.  Algunos de los premiados más ilustres de ediciones precedentes son: Mario Vargas Llosa, Ernesto Alterio, Alaska, Radamel Falcao y Jorge Drexler, entre tantos otros.

La primer pregunta está relacionada con un acontecimiento reciente de tu biografía: ¿Qué significó para ti recibir el premio “100 latinos en Madrid”?

Le verdad fue un reconocimiento que no esperaba, y creo que por eso fue tan emocionante: un día recibes una llamada telefónica donde te dicen que has sido seleccionado para recibir un premio e  imagínate, es una sorpresa más que agradable. Además, cuando realizas una actividad profesional donde los reconocimientos y premios son importantes (para bien o para mal…), entonces una distinción como esta adquiere mayor significado.

¿Cuándo nació tu vocación por la música?

Es difícil precisar un momento más o menos exacto… Desde que recuerdo siempre me sentí atraído por la música y me produjo curiosidad, aunque recién en mi adolescencia tomé la decisión de dedicarme profesionalmente a la música.

¿Por qué escogiste especializarte en Dirección de Orquesta?

Al principio llegué a la música a través del piano, que es mi instrumento. En el momento que decidí hacerme músico profesional también sentía que ser pianista era un trabajo bastante solitario; todo lo contrario de la Dirección de Orquesta que es esencialmente formar parte de un equipo. Además es todo un reto artístico e intelectual ponerse al frente de un grupo de músicos para guiar la interpretación.

¿En qué momento de tu carrera decidiste emigrar de Uruguay?

Eso lo tuve claro desde el primer momento: los grandes centros de enseñanza y actividad musical están en Europa y Estados Unidos, y creo que es una ambición lógica de músico profesional llegar a estar en ellos. También sigue siendo una realidad que el nivel de actividad musical (y cultural en general) es más rico y amplio en estos países.

¿Qué lugar crees que ocupa la música en la cultura hoy?

Sin duda la música ocupa un lugar fundamental en la cultura de hoy, está en primer plano, como por otra parte creo que ha sucedido siempre. Ahora, la cuestión quizás debería ser qué tipo de música ocupa qué sitio en la cultura actual…

¿Cuál crees que es la clave de comunión de un músico y su  audiencia?

¡Qué buena pregunta! Esa comunión es la propia esencia de la música, es la comunicación misma donde participan todos: el compositor, los intérpretes, el público… Pero para mí sigue siendo un misterio; seguramente hay muchos factores que inciden en la conexión entre el músico y su público a través de una obra musical, pero cuando llega el momento y te encuentras sobre el escenario, por mucho que lo hayas preparado y que hayas previsto cómo se van a dar las cosas, nunca sabes con certeza qué va a pasar. Cuando se da la comunicación es mágico, porque entonces “hay música”.

Cuéntanos cómo fue tu experiencia en Budapest

El concierto que realizamos en Budapest fue una experiencia emocionante y muy gratificante; era mi primer concierto en Budapest, y hacerlo en ese entorno, en una iglesia que suena bien, con un público atento y entregado, con un repertorio tan característico como es el de la Navidad, y además hacerlo con gente con la que colaboro y trabajo desde hace tanto tiempo hizo que fuera un evento especial y hermoso. Budapest es una ciudad con una gran tradición musical, y eso para nosotros significaba un compromiso importante, que deseábamos saliera bien, y así fue: se creó con el público ese momento mágico, ese puente de comunicación, esa comunión de la que hablábamos antes, y “hubo música”.

¿Encuentras en orquestas húngaras alguna impronta particular?

No la conozco lo suficiente como para pronunciarme al respecto. En cualquier caso me consta la excelencia de sus secciones de cuerda.

¿Cuál es tu compositor húngaro favorito?

Bela Bartok sin duda, que además lo considero una de las más grandes figuras de la música universal, por lo que a mí respecta al mismo nivel que personalidades como Brahms, Debussy, Verdi, Wagner o Richard Strauss.

¿Expectativas para el futuro?

Para el futuro más inmediato estoy comprometido y trabajando en diversos proyectos, en su mayoría relacionados con el teatro lírico, que espero lleguen a buen puerto. Estos primeros meses del año estaré dedicado casi exclusivamente a la ópera, aunque también habrá tiempo para conciertos corales, en España y otros países europeos. La gran expectativa que seguramente compartimos todos los músicos, es ser cada vez mejores artistas, mejores profesionales, y tomar parte en iniciativas artísticas estimulantes que nos exijan lo mejor de nosotros mismos.

Muchas gracias por haber contestado nuestras preguntas

Ignacio Pilone 100 LATINOS Madrid-díjjal tüntették ki

Ignacio Pilone a Bukaresti Zeneművészeti Egyetem karvezető szakán szerzett diplomát, később a Bécsi Zenei és Előadóművészeti Egyetemen doktorált karvezetésből.

Jelenleg a montevideoi Solís Színház zenei rendezője a zenei idényben, ugyanebben a színházban 2010-ben pedig operarendezőként is bemutatkozott a Monteviedoi Filharmonikusok és az uruguayi rádió, a SODRE kórusát vezetve. A madridi Vasúttörténeti Múzeum kamarakóusának vezetője és 2007-es indulása óta az Opera XXI Projekt kórusát is irányítja.

A RENFE Alapítvány kórusával 2012. decemberében Budapestre látogatott, ahol  spanyol, katalán, baszk és gallego nyelveken írt verseket adtak elő, spanyol és latin-amerikai zenei aláfestéssel.

Egy évvel később, tavaly december 11-én Ignacio Pilone fontos elismerést kapott életművéért: a 100 LATINOS Madrid-díjat. Ez a díj nem csak a szakmai kiválóságot, hanem a társadalmi szerepvállalást is díjazza. A díjat korábban Mario Vargas Llosa, Ernesto Alterio, Alaska, Radamel Falcao, Jorge Drexler és más hírességek is elnyerte.

Először is egy közelmúltbeli eseményről kérdezlek: Mit jelet számodra, hogy a 100 LATINOS Madrid-díjjal tüntettek ki?

Igazság szerint nem számítottam erre kitüntetésre, épp ezért nagyon megérintett. Egyszer csak kaptam egy telefonhívást, hogy kiválasztottak egy rangos elismerés díjazottjai közé, nagyobb nem is lehetett volna a meglepetésem. És ha olyan szakmát űzöl, amiben –hogy ez jó vagy nem jó, az más kérdés, de-  nagyon számítanak az elismerések, akkor egy ilyen kitüntetésnek nagyon nagy a jelentősége az ember életében.

Mikortól éreztél elhivatottságot a zenei pályára?

Nem tudnék pontos időpontot megjelölni…hiszen amióta az eszemet tudom, vonzódtam a zenéhez és mindig is foglakoztam vele, noha csak kamaszkoromban döntöttem el, hogy hivatásos zenész szeretnék lenni.

És miért éppen karvezetésre szakosodtál?

Először zongoráztam, ez az én hangszerem. De amikor úgy döntöttem, zenész szeretnék lenni, egyszersmind arra is rájöttem, hogy a zongorista munkája nagyon magányos tevékenység, tökéletes ellentéte a karmesterének, aki egy nagy együttes részét képezi. Emellett igazi  szellemi és művészi kihívás odaállni egy csapat zenész elé és irányítani az egész művet.  

Pályád mely pontján határoztad el, hogy Uruguayon kívül szeretnél élni?

Ezt a kezdetektől tudtam: a zenei  élet és az oktatás nagy központjai mind az Egyesült Államokban vagy Európában vannak és azt hiszem, minden zenész  arra törekszik, hogy  előbb vagy utóbb eljusson ezekre a helyekre és ott dolgozzon. A zenei és általában a kulturális élet még mindig színvonalasabb ezekben az országokban.

Szerinted ma milyen szerepet tölt be a zene a kulturális életben? 

Kétségtelenül alapvető fontosságú,  de úgy gondolom, ez mindig is így volt. A kérdés sokkal inkább az, hogy milyen zene foglal el milyen helyet.

Mi a titka annak, hogy a zeneművész és a hallgatóság között lelki közösség alakulhasson ki?

Nagyszerű kérdés! Ez a lelki közösség a titka a jó zenének, maga a kommunikáció, amiben mindenki részt vesz: a zeneszerző, a zenészek és a közönség. Számomra még mindig talány, hogy mik az összetevői, mitől alakul ki ez a különleges kapcsolat egy zenemű közvetítésével. Mikor elérkezik a pillanat, te ott állsz a színpadon és bármilyen pontosan eltervezted is, mi hogyan legyen, sosem tudhatod biztosan, mi fog pontosan történni. De amikor a „kapcsolat” létrejön, az maga a zene és ez varázslatos!

Mesélj egy kicsit a budapesti élményeidről!

A koncert, amit Budapesten adtunk, nagyon felemelő és kitüntető élmény volt. Ez volt az első budapesti fellépésünk és az, hogy ez ilyen környezetben valósulhatott meg, egy jó akusztikájú templomban, ahol értő és figyelmes közönség hallgat, olyan jellegzetes repertoárral, mint a karácsonyi, valamint, hogy olyan emberekkel dolgoztam, akikkel hosszú ideje működöm együtt, mind hozzájárult ahhoz, hogy gyönyörű és különleges legyen ez az alkalom. Budapestnek nagyon nagy zenei hagyománya van,ezért ez az esmény nagy találkozást jelentett számunkra, reméltük, hogy jól sikerül és így is történt. A varázslatos pillanat bekövetkezett, a kapcsolat létrejött a közönséggel, az a közösség, amiről beszéltünk, tehát igazi zenét játszottunk.

Milyen benyomást tettek rád a budapesti zenekarok?

Noha nem ismerem kellő mélységben a témát,  mindenképp szeretném kiemelni a vonósaik kiválóságát.

Ima Montoya nació en Erando (Vizcaya), a orillas del Nervión, un pasaje industrial poblado de astilleros y factorías de acero –paisaje que le marcó y ha dejado huella en su trabajo.

Licenciada por la Universidad del País Vasco en Bellas Artes, se trasladó a los veintiún años a Madrid.  Desde entonces ha llevado su arte a Bilbao, Madrid, Londres, Tokio, Moscú, Nueva York y Budapest.  Actualmente vive en México.

Ha expuesto en prestigiosos museos como el MMoma en Moscú, el Museo Metropolitano en Tokio, El Museo de Asia en La Habana y el Royal College of Art en Londres, por citar algunos ejemplos.

En nuestro Instituto, el año pasado hemos tenido el privilegio de presentar su exposición » Luces y sombras”; y como nos quedamos con ganas de saber más sobre ella, le hemos pedido si nos puede contestar algunas preguntas.

¿Hay algún hilo conductor en tu obra?

Mi trayectoria plástica consiste en ir consolidando una idea, el movimiento. Que las ideas no se queden quietas. Comienzo construyendo, para llegado un punto, destruir  intentando llegar a la idea original.

¿Qué se puede transmitir  con la pintura?

Arte y vida van de la mano, son el reflejo uno del otro. Donde no llega la palabra, llega la música, la pintura y por lo tanto con el arte llegamos a conceptos en su más pura esencia.

Picasso decía: “La inspiración existe, pero tiene que encontrarte trabajando” ¿Coincides con esta cita?

Plenamente

Has visitado algunos de los museos más prestigiosos del mundo. ¿A cuál volverías en primer lugar y por qué?

Me gustan los museos de dimensiones humanas, los mega museos son fantásticos, pero después de un par de horas tengo que admitir que me saturo. Creo que volvería a La Casa de Sorolla de Madrid. Le tengo mucho cariño.

¿Si te pidiese que pintes algún cuadro sobre Bilbao, qué imagen se te viene a la mente?

Ya lo he hecho, un cuadro de gran formato, El Abra, donde el punto central es el agua, el mar ; una pintura sobria , en blanco y negro, que evoca el Bilbao de mi niñez.

Háblame de los colores de Budapest

No lo sé, creo que ocres y grises.

¿Qué te aportó Hungría a nivel profesional?

La época que viví en Budapest me ayudo a centrarme en mi trabajo. Tenía un estudio fantástico en la calle Hajos donde metía muchísimas horas…De este estudio salieron exposiciones para Bruselas, Bratislava, Bucarest, Barcelona, Moscú, Londres…¡Y por supuesto para el Instituto Cervantes de Budapest!

¿Cuál es tu pintor húngaro preferido?, ¿y uno español?

Me gusta mucho Istvan Nadler y de los españoles: no lo sé, tal vez Saura.

¿Qué echas de menos de aquí?

Mi estudio y quedar con mis amigas en «El DiVino»

¿Qué les recomendarías a los jóvenes que se plantean ser artistas?

Nada, todos tenemos nuestro propio camino.

Muchas gracias, Ima, por responder a nuestras preguntas.

Ima Montoya Erandóban született (Vizcaya), a Nervión partjainál, hajó –és acélipari vidéken-ez nyomot hagyott lelkén és munkásságán is.

A baszkföldi Szépművészeti Egyetemen végzett, huszonegy évesen Madridba költözött. Azóta művészetét bemutatta már Bilbaóban, Madridban, Londonban, Tokióban, Moszkvában és Budapesten is. Jelenleg Mexikóban él.

Neves múzeumokban voltak kiállításai, hogy csak néhányat soroljunk fel: mint a moszkvai  Mmoma, a tokiói Metropolitan Múzeum, a havannai Museo de Asia és a londoni Royal College of Art.

Tavaly az Intézetünk adott otthont a „Luces y sombras” kiállításnak, így kedvet kaptunk, hogy közelebbről megismerjük őt, ezért felkértük, hogy néhány kérdésünkre válaszoljon.

Létezik-e vezető vonal a műveidben?
Számomra leginkább az a fontos, hogy a mozgást, mint ötletet jelenítsem meg, hogy a gondolatok mozgásban legyenek.

Mit lehet közvetíteni a festészet által?

A művészet és élet együvé tartozik, tükörképe egyik a másiknak. Ahova nem ér el a szó, oda elér a zene, a festészet, tehát a művészettel a legtisztább formában fejezhetjük ki érzésünket.  

Picasso megmondta: “Az ihlet létezik, de csak munka közben jön meg”. Egyetértesz ezzel az idézettel?
Teljes mértékben.

Ismered a világ legnevesebb múzeumait? Melyik az a múzeum, ahova mindenképpen visszatérnél?

Tetszenek az emberi dimenziókkal rendelkező múzeumok, a megamúzeumok fantasztikusak, de pár óra múlva úgy érzem, hogy eltelek tőlük. Úgy gondolom, hogy a madridi La Casa de Sorolla múzeumba térnék vissza…nagyon szeretem azt a helyet.

 Ha felkérnének, hogy fess egy festményt Bilbaóról, mely kép jelenik meg elsőre gondolataidban?
Már festettem egy nagyméretű festményt, a címe El Abra. Középpontban a víz, a tenger, nagyon józan festmény, fekete – fehér, és gyermekkorom Bilbaóját idézi.

Mesélj nekünk Budapest szineiről!
Nem is tudom, talán okker és szürke árnyalatok.

 Mit nyújtott neked Magyarország szakmai szinten?

Az időszak, amit Budapesten töltöttem, sokat segített abban, hogy a munkámra összpontosítsak. Fantasztikus műtermem volt a Hajós utcában, ahol rengeteg időt töltöttem… Innen indultak útjukra kiállítások Brüsszelbe, Pozsonyba, Bukarestbe, Barcelonába, Moszkvába, Londonba… És természetesen a budapesti Cervantes Intézetbe is!

 Ki a kedvenc magyar festőd? És egy a spanyolok közül?

Nagyon szeretem Nadler Istvánt és a spanyolok közül nem is tudom, talán Saurát említeném.

 Mi hiányzik neked a legjobban innen?

A műtermem és beszélgetések a barátnőimmel az  “El DiVino”-ban.

 Mit javasolsz a fiataloknak, akik művésznek készülnek?

Semmi különöset, mindenki a saját útját kell, hogy járja.

Nagyon szépen köszönjük, hogy válaszolt nekünk

Aitor Marín Correcher (Madrid, 1985) es Licenciado en Comunicación Audiovisual por la Universidad Complutense de Madrid. Guionista, productor y director de varios cortometrajes; el último y más destacado, ‘Lovearthcam’,  fue el corto ganador del festival MovilfestBudapest (Edición 2013).
Durante los últimos tres años ha ejercido como operador de cámara para la televisión del Senado de España y para documentales, webseries y vídeos corporativos y eventos. Actualmente se encuentra escribiendo/grabando su primer largometraje de bajísimo presupuesto.

Aitor Marín Correcher y la directora del Instituto Cervantes de Budapest, en la entrega del premio MovilfestBudapest.

¿Cómo surgió la idea de realizar el cortometraje Lovearthcam?

Este cortometraje es fruto del desempleo, del aburrimiento que conlleva y del descubrimiento de una página web desde la cual tienes acceso a webcams situadas en determinadas zonas de algunas ciudades para poder observar lo que allí acontece en directo. Pero resulta gratificante ver como de algo tan improductivo, se ha podido sacar un cortometraje. Esa bombilla que se enciende de repente en nuestra cabeza mientras observas: ahí puede haber una historia, ahí puede haber una historia de amor, ahí se puede soslayar la situación de nuestro país, ahí se pueden transmitir sensaciones, ahí se puede crear intriga, misterio, duda. Ahí se puede colar una gota de poesía pensando en aquellos versos de aquella canción de Silvio Rodríguez : “Hoy viene a ser la cuarta vez que espero, desde que sé que no volverás más nunca”. Y dejar las puertas abiertas. El resto lo pone el espectador con todas sus válidas interpretaciones.

¿Por qué elegiste Nueva York?, ¿es un sitio que forma parte de tu biografía?

Este proyecto también es un ejercicio de voyeurismo y nostalgia. Efectivamente, elegí Nueva York porque tuve la suerte de vivir e impresionarme en ese gran estudio de cine real que habita la memoria sentimental colectiva de tantos que crecimos con el cine hecho a ese lado del charco. Quise sentirme allí otra vez y , accidentalmente, surgió la idea del corto.

¿Cómo fue el proceso de producción del corto, y cuántas personas formaron parte del mismo?

Este es un corto poco al uso en muchos sentidos.  Tanto es así que el proceso de producción fue, en términos económicos, tan asequible que no me costó nada. Y tampoco hay más equipo técnico-artístico que yo mismo: tan solo grabé durante un par de días todo desde mi habitación. Lo realmente trabajoso fue dar forma a la idea, encontrar y grabar las imágenes adecuadas.  Por ejemplo: tuve que buscar chicas que se parecieran entre sí y que pareciesen la misma, y que además salieran con un chico al lado, y que además estuvieran ellos solos…cuando encontré la chica del cartel,  ese feliz encuentro, tuve el giro del guión. Es un corto que se iba haciendo a sí mismo en función de las imágenes que encontraba.

En relación al final del corto, ¿crees que el silencio es una respuesta?

El final del corto es, precisamente, la parte que más me gusta.  Todo ese tiempo en silencio viendo pasar el tiempo y la vida, es ese tiempo donde el corto respira y empiezan a aparecer todas las sensaciones de las que hablaba antes. Como decía, no es ninguna respuesta y es, al mismo tiempo, todas las respuestas.

¿Cuáles son las ventajas de rodar con un móvil?

En el caso de “ Lovearthcam” fue una webcam, que es también un dispositivo móvil. En cualquier caso, la mayor ventaja es evidente: el ahorro en términos cuantitativos de todo un equipo de material de producción. También es una ventaja la discreción que ofrece a la hora de grabar en ciertos lugares comprometidos. Y, hoy en día, todo ello con una calidad bastante aceptable. Nunca estuvo tan al alcance de cualquiera contar esa historia que por falta de recursos no podías llevar a cabo. Y en eso los móviles ofrecen una gran ventaja. Ahora hace falta que la idea y la historia sean interesantes.

Como ganador de la edición 2013 del Festival Movilfest, ¿les puedes dar algún consejo a aquellos que quieran participar en la próxima edición?

Lo cierto es que no creo que sea nadie para dar consejos, por mucho que me haya ido tan bien en el festival. Lo que les diría, a modo de recomendación y un poco de petición personal, es que traten de no contar la historia de siempre y de la misma forma que siempre. Ya que el soporte para la grabación es poco convencional, que intenten trasladar eso a la historia y al discurso,  a lo que cuentan o al modo en que lo cuentan. Al menos, a una de las dos. Creo que es el concepto de corto, la idea, la originalidad de la propuesta lo que a mí me funcionó.

Para los usuarios de nuestra biblioteca, recomiéndanos alguna película española, por favor.

Es complicadísimo no poner una lista casi infinita, más aún si consideramos todas las películas españolas desde los orígenes. Voy a intentar algo variado:
De todos los tiempos : “ El ángel exterminador” , “ El verdugo”, “ El espíritu de la colmena” , “ Amanece, que no es poco” , “ El día de la bestia” , “ El milagro de P.Tinto”, “ Los lunes al sol” , etc. Mañana podría decir otras tantas. En realidad, convendria hacerlo por directores : Luis Buñuel, Luis García Berlanga, Jose Luis Cuerda, Victor Erice, Alex de la Iglesia, Alejandro Amenábar, Fernando León de Aranoa, etc.
Relativamente recientes: “ Blancanieves”, “ Grupo 7 “, “ Mientras duermes”,  “ Eva”,    “ Secuestrados”. Por ejemplo.

¿Has visitado Budapest?; y si fue así, ¿qué fue lo que más te gustó de la ciudad?

Sí, he tenido la oportunidad de visitarla gracias al festival. Y, aunque estuve tan solo día y medio, se confirma lo que las fotos mostraban y la gente me decía: es una ciudad impresionante. Independientemente de la belleza monumental, lo que más me gustó fue lo viva que es la ciudad, el ambiente que hay en la calle, especialmente en la zona de Pest. Y pasear a orillas del Danubio por la noche. Vamos, que tengo la obligación de volver.

Y por último, ¿tu rincón preferido de Madrid?

Podría decir que cualquiera y no sería la respuesta típica. Dice Sabina que ésta es una ciudad insufrible, pero insustituible. Y tiene razón. Pero bueno diré algún rincón: el de mi barrio donde nos juntamos los amigos, El eje Sol-Gran vía-Tribunal, la Filmoteca, el Vicente Calderón ( jeje). Como ves son rincones bastante grandes. Pero en realidad hay dos: mi habitación y el portal de Nuria.

Muchas gracias Aitor por tus respuestas, -y vosotros ¡no os perdáis el corto!

Aitor Marín Correcher (Madrid, 1985) audiovizuális kommunikáció szakon végzett a madridi Complutense Egyetemen. Számos kisfilm forgatókönyvírója, producere és rendezője; a legutóbbi és nagy sikert aratott filme a ‘Lovearthcam’, a 2013-as évben megrendezett Movilfest Budapest fesztivál győztese. Az elmúlt három évben operatőrkén dolgozott a spanyol szenátusnak, számos dokumentumfilmen, websorozat és rendezvényekfelvételein. Jelenleg az első alacsony költségvetésű játékfilmét írja/készíti.

Hogyan született meg az ötlet a Lovearthcam kisfilm elkészítésére?

A munkanélküliség, az unalom ami velejár valamint egy olyan honlap felfedezésének gyümölcseként született meg, amit a városok különböző pontjain elhelyezett kamerákon keresztül lehet élőben megtekinteni. De mégis örömmel tölt el, hogy kevés produktív dologból ilyen kisfilmet sikerült létrehozni. A fény ami hirtelen a fejünkben kigyullad, mialatt  vizsgálódsz: ott, ahol lehet egy történet, egy szerelmi történet, ahol az országunk helyzetét ábrázoni, érzéseket közvetíteni, bonyodalmakat, rejtélyt és kétséget látrehozni. Az a hely, ahol Silvio Rodríguez dalának verseire gondolva egy csepp költészetet merít: «Ma van a negyedik alkalom, hogy várok azóta, hogy tudom, hogy soha többé nem térsz vissza.». És az ajtók nyitva maradnak.

Miért választottad New York-ot? Része az életednek?

Ez a projekt úgyszintén a szemlélődés és a  nosztalgia része. Gyakorlatilag azért is választottam New York-ot, mivel volt szerencsém ott élni és ebben a valóságos filmstúdióban hatott rám, mint mindannyian, akik az amerikai filmeken nőttek fel, az emlékeinkben őrizzük. 
Mégegyszer érezni szeretném, hogy ott vagyok és az ötlet valóban véletlenül született.

Hogyan zajlott a kisfilm elkészítése és mennyien vettek részt benne?

Ez egy szokatlan rövidfilm több értelembe véve. A gyártási folyamat nem került semmibe. Ezen felül nem rendelkezem egyéb technikai és művészeti felszereléssel csak saját magam: mindent a szobámban forgattam le pár nap alatt. Ami valóban munkaigényes volt, maga az ötlet kitalálása, a megfelelő képek megtalálása és leforgatása. Például: olyan lányokra volt szükségem, akik  nemcsakhogy hasonlítanak egymásra, hanem ugyanannak a lánynak tűnnek és azonkívül legyen mellettük egy férfi és egyedül legyenek… amikor megtaláltam a lányt a plakáton, egy boldog találkozás átírta a forgatókönyvet. Ez egy olyan rövidfilm, ami saját magát formálta, ahogy folyamatosan találtam hozzá a képeket.

A kisfilm befejezésével kapcsolatban, szerinted a csönd a válasz arra?

A film befejezése az a rész, ami a legjobban tetszik.  A csönd ideje alatt végigkisérhető, ahogy telik idő és az élet, ez az az idő, amikor a kisfilm ekezd lélegezni és megjelennek azok az érzések, amikről korábban említést tettünk. Mint ahogy említettem, ez semmilyen válasz arra, ugyakkor válasz mindenre. 

Mik a mobillal forgatás előnyei?

A ‘Loverathcam’ esetében volt egy webkamera, ami egy mobil eszköz. A legnagyobb előnye érthető: a gyártáshoz szükséges anyagokon lehet megtakarítani. A diszkréció előnye, hogy különböző helyeken az adott időben lehet filmezni. És manapság szinte bármit igen jó minőségben lehet felvenni. Sosem volt akadálya annak, hogy a technikai eszközök hiányában nem tudtuk elmesélni a történetünket. Ezért a mobiltelefonok nagy előnnyel bírnak. Most már csak egy ötlet és egy történet kell ahhoz, hogy érdekes legyen.

A 2013-as Movilfest Fesztivál győzteseként, tudnál némi ötletet adni azoknak, akik a következő évben szeretnének nevezni?

Nem hiszem, hogy jogom lenne bárkinek is tanácsot adni, bármennyire is sikert értem el a fesztiválon. Amit viszont személyes inditatásból javaslok, hogy ne mindig ugyanazt történet meséljék el. A felvételhez szükséges adathordozó olyan különlegeges, hogy próbálják meg átadni a történetet és a dialógusokat, amihez szól vagy ahogyan szól. Legalább az egyiket érdemes alkalmazni. Úgy gondolom, ez a kisfilm kifejezése, ötlete,  alapgondolata.

Kérlek ajánlj a könyvtár látogatói részére spanyol filmet.

Legszívesebben vég nélkül tudnám sorolni, és méginkább így van ez, ha a kezdettől fogva a spanyol filmeket vesszük egy csokorba.  Bonyolult, de megegpróbálok összegezni egy válogatást:

Az egész mozitörténetet alatt: “ El ángel exterminador” , “ El verdugo”, “ El espíritu de la colmena” , “ Amanece, que no es poco” , “ El día de la bestia” , “ El milagro de P.Tinto”, “ Los lunes al sol” , stb.. És Sorolhatnám az idők végezetéig. Érdemes lenne rendezők alapján is válogatni: Luis Buñuel, Luis García Berlanga, Jose Luis Cuerda, Victor Erice, Alex de la Iglesia, Alejandro Amenábar, Fernando León de Aranoa, stb.
A legfrissebbek: “ Blancanieves”, “ Grupo 7 “, “ Mientras duermes”,  “ Eva”,    “ Secuestrados”.

Jártál már Budapesten?,; és ha igen, akkor mi az, ami a legjobban tetszett a városból?

A fesztiválnak köszönhetően lehetőségem volt meglátogatni a várost. Bármennyire csak másfél napot töltöttem, igazolódni láttam azt, amit addig a fényképeken és az ismerősök elbeszélései alapján megismerhettem:  ez a város igazán lenyűgöző. Függetlenül attól, hogy mennyire szép építészetileg, de ami leginkább tetszett az ahogyan a város él, a hangulat ami az utcákat jellemzi, főként Pest egyes kerületeiben. És este a Duna parton sétálni. Nos kötelességemnek érzem, hogy visszatérjek ismét.

És a kedvenc kis része Madridnak? 

Mondhatnám, hogy bármelyik és akkor nem is a tipikus választ adom. Sabina említette, hogy ez a város elviselhetetlen de helyettesíthetetlen. És igazat adok neki. De ha egy helyet kellene említenem: a kerület, ahol a barátokkal találkozunk. Sol-Gran vía-Tribunal tengely, a filmotéka, Vicente Calderón. Ahogy látod ezek viszonylag nagy területeket fednek le. De valójában kettő létezik: a szobám és Nuria kapuja.