El Instituto Cervantes utiliza cookies propias y de terceros para facilitar, mejorar y optimizar la experiencia del usuario, por motivos de seguridad, y para conocer sus hábitos de navegación. Recuerde que, al utilizar sus servicios, acepta su aviso legal y su política de cookies.

Blog del Instituto Cervantes de Budapest

Biblioteca Ernesto Sabato

Club virtual de lectura / Virtuális Irodalmi Klub

 

desiertoTe invitamos a participar en el Club virtual de lectura del Instituto Cervantes, lectura en línea y debate a distancia en torno a destacadas obras de la literatura española e hispanoamericana. El programa 2016 comenzó el pasado 1 de abril y se prolongará hasta el 30 de noviembre y comprende dos ciclos, uno en primavera y otro en otoño, con un total de seis lecturas, la moderación corre a cargo de expertos y de los responsables de las bibliotecas del Instituto Cervantes. Programa: http://ow.ly/4noZR2

Anímate a participar en el siguiente club: IDA Y VUELTA. En esta ocasión leeremos una de la obra poética del peruano José Watanabe, «El desierto nunca se acaba».

Calendario de lectura de « El desierto nunca se acaba»:

• Periodo de lectura en línea: 1 al 30 de noviembre
• Modera: Dra. Tania Favela Bustillo, poeta, ensayista, traductora y profesora en la Universidad Iberoamericana.
• Actividad de la lectura (moderación, participación, debates, chat…): 14 al 30 de noviembre
• Chat (encuentro de los lectores con los moderadores): 29 de noviembre
• Finalización: 30 de noviembre
« El desierto nunca se acaba» es uno de los 10.000 títulos que forman parte de la colección de libros electrónicos http://libroselectronicos.cervantes.es/ del Instituto Cervantes.

– Sitio web del Club virtual de lectura en el Instituto Cervantes: http://www.cervantes.es/bibliotecas_documentacion_espanol/biblioteca_electronica/club_virtual_lectura_rbic.htm
– Club virtual de lectura: http://clubvirtualdelectura.cervantes.es/

Club virtual de lectura

Sin horarios, sin desplazamientos, disfruta y comenta tu lectura cuando y donde quieras

 


A budapesti Cervantes Intézet téged is szeretettel vár internetes Virtuális Irodalom Klubjába, ahol online olvashatod, valamint megvitathatod véleményed a spanyol és latinamerikai világirodalom kiemelkedő darabjaival kapcsolatban. A program 2016. április 1-én indult és november 30-ig tart, két ciklusra bontva. Egy tavaszira és egy őszire, összesen hat olvasmánnyal. A viták lebonyolításáért a Cervantes Intézet felel. Program: http://ow.ly/4noZR2

Olvass velünk a következő klubban: ODA ÉS VISSZA. Ez alkalommal José Watanabe egyik verses művét olvassuk:  «El desierto nunca se acaba».

« El desierto nunca se acaba » olvasmány programmenete az alábbiak szerint:

• Online olvasás időszaka november 1-30. Között
• Moderátor: Dra. Tania Favela Bustillo, költő, esztéta, műfordító és az Iberoamerikai Egyetem professzora. La Ibero
• Programok (beszélgetés, részvétel, viták, chat…): november 14-30. között
• Chat (olvasók találkozása a moderátorokkal): november 29.
• Befejezés: november 30.
A «El desierto nunca se acaba » azon 10.000 darab könyvek egyike, mely a Cervantes Intézet elektronikus könyvgyűjteményének részét képzi. http://libroselectronicos.cervantes.es/
– A Cervantes Intézet Virtuális Irodalom Klubjának web oldala: http://www.cervantes.es/bibliotecas_documentacion_espanol/biblioteca_electronica/club_virtual_lectura_rbic.htm
– Virtuális Irodalmi Klub: http://clubvirtualdelectura.cervantes.es/

 

Sem időhöz, sem helyhez nincs kötve, élvezd és kommentáld olvasmányod, akkor és ahol akarod.

 

Gabriela Ybarra: Le recomendaría «El comensal» a todas las personas a las que les interese la pérdida, la muerte y las historias familiares.

3hermanas-0224

Gabriela Ybarra

Entrevista a Gabriela Ybarra

Gabriela Ybarra comienza a transitar el duelo de su madre a través de la escritura.  Es allí cuando despierta su voz de autora y reconstruye en “El comensal” la dolorosa experiencia vivida.  Al principio escribe solo para ella, por necesidad de poner las cosas en su sitio, según nos contó en una charla en nuestro Instituto que mantuvo a la hispanista Mercédesz Kutassy.
Décadas atrás de la muerte de su madre, la violencia irrumpió en su familia cuando su abuelo, Javier de Ybarra,  fue asesinado a manos de ETA.  Gabriela no llegó a conocerlo  pero el libro lo devuelve a la memoria.
La novela es en cierta medida una reconstrucción de toda su existencia y el enfrentamiento a dos duelos.

¿Cuál fue el principal obstáculo a la hora de relatar una muerte tan cercana como la de tu madre y por otro lado la de tu abuelo a quien no llegaste a conocer?
Lo más difícil fue poner distancia, sobre todo en el caso la muerte de mi madre que era muy reciente. También tuve muchos bloqueos porque no lograba comprender algunos comportamientos de mi familia.

¿Qué quedó fuera del libro?
En octubre de 2012, mientras estaba escribiendo El comensal, asesinaron a uno de mis mejores amigos en África. Su muerte me impresionó mucho, la viví con mucha angustia. A veces tenía necesidad de escribir sobre ella, pero la historia la rechazaba. Sin embargo, aunque la pérdida de mi amigo no esté presente de forma explícita en el libro, creo que si no lo hubieran asesinado El comensal habría sido una historia diferente. Su asesinato me hizo ser mucho más cauta a la hora de teorizar sobre la pérdida.

¿A quién se lo recomendarías?
A todas las personas que les interese la pérdida, la muerte y las historias familiares. Creo que no es un libro tétrico. Es duro, pero hay lugar para la esperanza.

¿Has logrado, de alguna forma, redimir el dolor de la muerte de tu madre? 
El comensal ha sido difícil de escribir porque he tenido que revivir hechos muy duros. Sin embargo, me ha ayudado a encontrarle un sentido personal a la historia de mi familia. Poder poner en orden los hechos me tranquilizó. Aunque este orden no sea fiel a la realidad.

¿Quiénes fueron tus referentes literarios? 
Tuve muy presente el respeto con el que Joan Didion trata a su marido y a su hija en sus novelas de duelo (El año del pensamiento mágico y Noches azules). Yo no quería escribir contra mi familia, sino intentar comprenderla. También tuve muy presente la ligereza con la que Elisabeth Bishop habla de la pérdida en su poema El arte de perder.

Hay escritores que aprovechan las nuevas tecnologías para estar en contacto directo con los lectores, a través de las redes sociales, por ejemplo. ¿Es tu caso?
Tengo Twitter, Facebook, Instagram y hasta una cuenta de Snapchat. Algunos lectores se ponen en contacto conmigo a través de estos medios y me gusta. Sin embargo, en la redes sociales prefiero observar a participar.

¿Cómo fue tu experiencia en Budapest?
Me encantó Budapest, sobre todo el barrio judío y las librerías de viejo que están cerca del mercado grande que hay al lado del río. También disfruté mucho de sus cafés (aunque no bebo café) y de sus tartas. He vuelto a Madrid con unas ganas enormes de leer autores húngaros y de hornear bizcochos de amapola.

comensal

Un usuario  leyendo «El comensal»

 


Interjú Gabriela Ybarrával

Gabriela Ybarra édesanyja elvesztésének fájdalmát írásán keresztül adja ki magából. Ekkor ébreszti fel magában az írói hangot, és írja meg az “El comensal” –t, az átélt fájdalmas emlékeket.  Hogy magában a dolgokat a helyükre tegye, kezdetben csak saját magának ír, mesélte el nekünk a hispanista Kutassy Mercédesz egy az intézetben tartott beszélgetésen.

Évekkel anyja halála után, az erőszak hirtelen betört családjába, amikor nagyapját, Javier de Ybarrát, az ETA megölte. Gabriela már nem ismerhette meg, de a könyv visszahozza őt emlékezetébe.
A regény bizonyos mértékig létezésének újjáépítése és egyfajta szembenézés a két halál okozta fájdalommal.

Mi volt a legnehezebb akadály, egyrészt amikor egy hozzád nagyon közel álló ember, mint az édesanyád, halálával kellet szembesültni, másrészt mikor nagyapadéval, akit sajnos már nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerhesd?
A legnehezebb az elfogadás volt, leginkább anyám halálát illetőleg, ami nagyon friss volt. Szintén sok nehézséget okozott, hogy nem tudtam megérteni a csadálom bizonyos hozzáállásait.

Mi maradt ki a könyvböl?
2012 októberében, amikor a könyvet írtam, egyik legjobb barátomat megölték Afrikában. Az ő halála méyen megrázott, nagyon rosszul viseltem. Néha szükségességét éreztem annak, hogy írjak róla, de a történet visszautasította ezt. Kétség kívül azonban, habár a barátom elvesztése nem jelenik meg ténylegesen a könyvben, azt gondolom ha nem gyilkolták volna meg, akkor az El comensal bizonyosan egy másik történet lett volna. Halála sokkal óvatosabbá tett elvesztésének értelmezésében.

Kiknek javaslod a könyved?
Mindenkinek, akit érdekel az elvesztés, a halál és a családi történetek. Úgy gondolom ez nem egy búskomor könyv. Nehéz, de mindig van benne hely a reménynek is.

Sikerült valamilyen formában megválnod édesanyád halálának fálydalmától?
Az El comensal –t nehéz volt megírni, mert újból megkellet élnem azokat a fájdalmakat. Viszont ugyan akkor segített megtalálni egy személyes érzést a család történetében. Sorba rendezni a történteket, nagyban megnyugtatott. Habár ez a sorrend nem feltétlenül hű az eredetihez.

Mely írók voltak rád hatással?

Nagy hatással volt rám írás közben Joan Didion , ahogyan fájdalmas regényeiben beszél férjéről és lányáról (El año del pensamiento mágico y Noches azules). Én nem a családom ellen akartam írni, hanem inkább megérteni. Szintén nagy hatással volt rám az a könyedség, ahogyan Elisabeth Bishop beszél az elvesztésről az El arte de perder című versében.

Vannak írók, akik hogy on-line tartsák a kapcsolatot olvasóikkal, mint például közösségi oldalakon keresztül, kihasználják a legújabb technológiai vívámányok nyújtotta lehetőségeket. Ez a te esetedben is így van? 
Fent vagyok a Twitteren, a Facebookon és az Instagramon is, sőt még egy bizonyos Snapchat oldalon is. Vannak olvasók, akik ezeken az oldalakon kresztül lépnek velem kapcsolatban és ez tetszik. Habár ezeken a közösségi hálókon inkább megfigyelőként szeretek jelen lenni.

Hogyan tetszett Budapest?
Budapest lenyűgözött, leginkább a zsidó negyed és az antikváriumok, amik a Nagy Vásárcsarnok közelébben vannak a folyóhoz közel. Szintén nagyon élveztem a kávéházakat (habár nem iszom kávét) és a süteményeiket. Madridba úgy tértem vissza, hogy nagyon nagy kedvem lett magyar írók könyveit olvasni és mákos piskótákat sütni.

 

Entrevista al escritor Pablo de Santis

Pablo_de_santisEl escritor, guionista y periodista argentino Pablo de Santis formó parte de una mesa redonda junto al escritor español Jesús Carrasco el pasado mes de abril en nuestro Instituto. En esta ocasión presentaron la traducción al húngaro de la novela “El enigma de París. Aprovechamos esta ocasión para realizarle la siguiente entrevista

Pablo, el Premio Iberoamericano Planeta-Casa de América de Narrativa te ha aportado reconocimiento internacional como novelista, pero una parte importante de tu trayectoria proviene del mundo de las historietas -quizás en Hungría esta faceta es  menos conocida ¿De qué manera se conjugan estos universos?


En Argentina hay una larga tradición historietística, prácticamente desde los comienzos del género, a principios del siglo XX. Cuando la Argentina fue «país invitado de honor» en la feria del libro de Frankfurt 2010, se llevó una gran muestra de historietas, como parte de nuestra identidad cultural. Como escritor, la historieta me ha enseñado a cuidar los aspectos visuales de una narración; también enseña a utilizar las palabras justas, a evitar los adjetivos innecesarios.  Aún cuando escribo novelas, la historieta me muestra un camino de cierta pureza narrativa.

¿Cómo nació la idea de “El enigma de París”?

Hubo varios núcleos narrativos que se me presentaron a la vez. Uno fue el atractivo de la Exposición Universal de París, esa idea del mundo entero concentrado en un lugar. Otro fue la idea de un congreso de detectives, donde tuvieran oportunidad de conversar de sus ideas sobre la investigación y sobre el enigma. Son una especie de detectives-filósofos, algo petulantes, y no sé si hay que creerles mucho cuando cuentan sus aventuras y cómo resolvieron brillantemente sus casos (Mi favorito es el detective japonés, que tiene una visión zen del oficio) . Y el tercer núcleo, y el más importante, fue la relación entre detective y «adlátere» (como los llamo en la novela); es decir, entre maestro y discípulo.

El “Enigma de París” nos sitúa en La Exposición Universal de París en el año 1889. ¿te consideras un escritor argentino que como Cortázar y otros han caído bajo el influjo del encanto francés?, ¿perteneces a esa tradición?

Lo que aparece en la novela es una París de fábula. Aunque viajé muchas veces a París, la ciudad que aparece en la novela es una París idealizada desde Buenos Aires. Es la París que me imaginaba a los 12 años, mucho antes de que conociera la ciudad, cuando la conocía sólo a través de películas, libros, la enciclopedia Lo sé todo y el relato de mis padres sobre su largo viaje de bodas.

Buenos Aires es una ciudad construida  a imagen y semejanza de París, y con una nostalgia por lo europeo un poco absurda. No me veo vinculado a esa tradición: nunca viví en París, ni otro sitio que no sea Buenos Aires. Es más, ni siquiera viví fuera de mi barrio, Caballito.

¿Que elementos son recurrentes en tus novelas?

En mis novelas aparecen algunas cosas que se repiten: una cierta sofisticación de los géneros populares, los grupos de gentes que se dedican a una misma actividad (los detectives de El enigma de París, los filósofos de jardines en Crímenes y jardines, los traductores de La traducción), la presencia del policial y, a veces, del género fantástico, las historias de amor, la idea de que contar una historia es contar un secreto. Y espero que aparezca también el humor.

¿Quiénes son tus referentes literarios del género policial?

Cuando era niño leía con pasión las novelas de Agatha Christie, las de Geroges Simenon, y las de Erle Stanley Gardner. Descubrí después los cuentos policiales de Borges (que son muy pocos, apenas tres), las novelas filosófico -policiales del suizo  Friedrich Durrenmatt y las aventuras de Leo Perutz, un escritor checo de lengua alemana. También, por supuesto, la gran tradición norteamericana del género negro (David Goodis, Dashiel Hamett, Raymond Chandler). Hay muchas novelas en lengua española que me han fascinado. Cito sólo tres para no extenderme: Beltenebros, de Antonio Muñoz Molina, La tempestad, de Juan Manuel de Prada y Crímenes imperceptibles, de Guillermo Martínez. Los dos primeros españoles, el último argentino.

 Tu trayectoria está  marcada por distintas facetas e intereses. Has escrito cómics, literatura juvenil, novelas policiales… ¿te gustaría incursionar en algún otro terreno?

La narrativa es un constante aprendizaje, y cuando uno prueba un nuevo género aprende muchas cosas. Y sin embargo creo que uno solo puede escribir en tanto no tenga ideas absolutamente claras, en tanto logre mezclar lo conciente con lo inconciente, la estructura con los sueños, lo que se ha planeado con lo que aparece de pronto, como sorpresa.

¿Cuál de tus libros le recomendarías, para comenzar,  a un lector joven?
Tal vez El inventor de juegos, una novela que apareció hace unos años. En julio se estrenará la película en Argentina, ojala llegue a Budapest.
ojal

 ¿Cómo fue tu experiencia en Budapest?

 Era la tercera vez que visitaba Budapest. La primera fue en el año 89, antes de la caída del comunismo. Conservé el recuerdo de los palacios iluminados, de uno y otro lado del río. Unos años más tarde fue la segunda visita: la ciudad estaba espléndida, pero había un entusiasmo excesivo por el capitalismo: Mc Donalds en todos lados. Ahora he encontrado una ciudad perfecta, viva, equilibrada, y con toda su belleza de siglos. Además Claudio Giacomino, el embajador argentino, se ha revelado como un verdadero especialista en la ciudad y aprendí mucho con él de su arquitectura y de su historia.

 

Az argentin író, forgatókönyvíró és újságíró Pablo de Santis áprilisban tartott kerekasztal beszélgetést Jesús Carrasco, spanyol íróval az intézetünkben. Ez alkalommal „A párizsi rejtély című magyar nyelven megjelent könyvét mutatta be. Megragadjuk az alkalmat, hogy az elkészült interjút bemutassuk:

 

 A Premio Iberoamericano Planeta-Casa de América de Narrativa Díj számodra meghozta a nemzetközi hírnevet, de munkásságod legnagyobb részét mégis a képregények történetek teszik ki –  ezt az oldaladat Magyarországon talán kevesebben ismerik -, hogyan lehet ezt a két világot összeegyeztetni?

Argentínában nagy hagyománya van a képregényeknek, a műfaj kezdeteitől fogva, a XX. század elejétől. Amikor Argentína volt a vendégország a 2010-es frankfurti könyvkiállításon, nagyon sok képregényt vitt, mintegy nemzeti kulturális identitásunk részeként. Íróként a képregény megtanított arra, hogy vigyázzak történeteim vizuális aspektusaira, arra, hogy a megfelelő szavakat használjam, kerüljem a felesleges jelzőket. Még amikor regényeket írok is, a képregény vonulat bizonyos elbeszélési tisztaságra kényszerít engem.

Hogyan született a Párizsi rejtély ötlete?

Egyszerre több alapötlet merült fel bennem. Az egyik a Párizsi Világkiállítás vonóereje volt, az egész világnak egyazon helyen való koncentrálódásának ötlete. A másik a detektív kongresszus ötlete, ahol lehetőségük nyílik a nyomozásról és rejtélyekről beszélni. Ők amolyan filozófus-detektívek, kicsit nagyképűek, nem biztos, hogy mindent el kell hinnünk nekik, amit a kalandjaikról mesélnek, az eseteikről, melyeket brillírozva megoldottak. (Kedvencem a japán detektív, aki zen szempontok szerint tekint hivatására). És a harmadik ötlet, a legfontosabb, a detektív és kísérője közti kapcsolat, a mester és tanítvány közötti reláció.

 A Párizsi rejtély az 1889-es Párizsi Világkiállításon játszódik. Annak az argentin írónak tartod magad, mint Cortazar, akire hatással van a francia bűbáj? Követed ezt a hagyományt?

 A történetben előforduló város tulajdonképpen mese-Párizs. Még akkor is, ha már sokszor voltam ott, a regény Párizsa egy Buenos Aires-i szemmel idealizált Párizs. Az a Párizs, amelyet 12 évesen képzeltem el, sok idövel azelött, mint ahogy megismertem volna, amikor még csak filmekböl, könyvekböl, a gyermeklexikonból, és abból, amit a szüleim meséltek nászútjukról.

Buenos Aires olyan város, amelyet Párizs képére és hasonlatosságár építettek,  amolyan abszurd európai nosztalgiából. Nem tartom magam olyannak, aki ezt a hagyományt követné. Sosem éltem Párizsban, és máshol sem, Buenos Airesen kívül.es una ciudad construída  a imagen y semejanza de París, y con una nostalgia por lo europeo un poco absurda. No me veo vinculado a esa tradición: nunca viví en París, ni otro sitio que no sea Buenos Aires. Söt, még a kerületemen kívül sem laktam soha, mindig csak Caballito kerületben.

 Milyen elemek azok, amelyek leginkább ismétlődnek műveidben?

A regényeimben van néhány dolog, amely valóban ismételten előfordul: a népszerű műfajos valamilyen jellegű szofisztikációja, emberek csoportjai, akiknek ugyanaz a hivatásuk: (a detektívek a Párizsi rejtélyben, a filozófusok a “Büntények és kertek”-ben, a fordítók a Fordítás címü regényben), a krimi, néha  fantasztikus regény, a szerelmi történetek, az a tény, hogy egy történet elmesélése olyan, mintha egy titkot osztanánk meg. És remélem, hogy a humor is ilyen.

 Kik számodra a követendő példák a krimi müfajban?

Amikor gyerek voltam, nagyon szerettem Agatha Christie,  Geroges Simenon és Erle Stanley Gardner regényeit olvasni. Utána felfedeztem  Borges bünügyi regényeit (nagyon kevés van, csak három ilyen létezik) Friedrich Durrenmatt filozofikus-bünügyi regényeit, Leo Perutz kalandregényeit, aki egy német nyelvü cseh író. Aztán ott vannak természetesen a krimi müfaj nagy észak-amerikai képviselöi (David Goodis, Dashiel Hamett, Raymond Chandler). Sok olyan spanyol nyelvü regény is van, amelyek lenyügöztek. Csak hármat hadd említsek meg, hogy ne menjek messzebbre: a Beltenebros Antonio Muñoz Molinától, La tempestad  Juan Manuel de Pradától és a  Crímenes imperceptibles  Guillermo Martíneztől. Az első kettő spanyol, az utóbbi argentin.

 Munkásságok különböző műfajokból, érdeklődési körökből ered. Írtál képregényeket, ifjúsági irodalmat, bűnügyi regényeket… szeretnél még valamely, számodra ismeretlen műfajt is meghódítani még?

Az elbeszélés műfaja a folyamatos tanulással jár együtt, és amikor az ember új műfajjal próbálkozik, nagyon sok mindent tanul folyamatosan. És mégis úgy gondolom, hogy igazából akkor tud írni az ember, ha nincsenek túl eltökélt elméletei, ideái, amikor a tudatosságot az ösztönösséggel tudja keverni, a struktúrákat az álmokkal, a tervezett dolgokat a hirtelen felmerült meglepetésekkel. 

Melyek azok a könyvek, amelyeket ajánlani tudsz  a fiatal olvasónknak?

Pár éve megjelent az “Inventor de juegos” című regény. Júliusban fogják bemutatni Argentínában a filmet, remélem Budapestre is nemsokára megérkezik.

 Hogy érezted magad Budapesten?

Ez volt a harmadik alkalom, hogy meglátogattam Budapestet. Először a kommunizmus bukásakor, 1989-ben. Máig emlékszem a folyó két partján a kivilágított palotákra. Pár évvel később történt a második látogatás: a város csodálatos volt, de már érezhető volt egyfajta túlzott rajongás a kapitalizmus iránt: mindenhol Mc Donalds éttermek. Most egy tökéletes városnak látom már, pörgős és egyben kiegyensúlyozott az elmúlt századok szépségeivel együtt. Claudio Giacomino, a magyarországi argentin nagykövet úr igazi szakértője a városnak, akitől sokat tanultam az építészetéről és történelméről.

 

Entrevista al escritor Jesús Carrasco

carrasco_cervantes

Jesús Carrasco, junto a Dobos Éva, traductora del libro «Intemperie».

  El Instituto Cervantes de Budapest acogió la presentación oficial del libro “Intemperie”, del escritor Jesús Carrasco el pasado mes de abril. En dicha ocasión, formó parte de una mesa redonda junto al escritor argentino Pablo de Santis, quien también presentó la traducción al húngaro de su novela «El enigma de París».

Jesús Carrasco visitó Hungría para  participar en la Feria del Libro, en la cual  formó parte de dos mesas redondas, una de ellas en la sede de la Comisión Europea en Hungría, abordando el tema “Europa desde una perspectiva global”. Asimismo, ofreció dos charlas en universidades locales.

El libro ha sido valedor del premio de mejor libro del año por los libreros de Madrid, traducido a varias lenguas antes de ser editado en España,  y ahora, bajo el título “Kegyetlen idő” los húngaros también podrán disfrutar de esta obra en su propia lengua.

Aprovechamos la ocasión de la visita para hacerle una entrevista, a quien es sin duda una de las revelaciones de la literatura española en la actualidad. Esperemos que la disfruten.

 

¿Cómo nace Intemperie y qué meta te propusiste al escribir la novela?

Nace de la manera más simple y despreocupada: como un ejercicio de escritura. Venía de escribir mucho relato, novelas infantiles y cuentos. Al principio sólo pretendía medirme, saber si sería capaz de concluir una novela medianamente decente. Intemperie es el resultado de ese primer impulso y de mucho trabajo.

Los escenarios en donde se desarrolla la obra  no están situados, ni se identifica de forma precisa el momento en el que se desarrolla la historia, de esta forma la narración gana universalidad aunque el drama relatado y los espacios son netamente hispanos ¿cómo crees que se resuelve esta dualidad?

Cuando leemos y, en general, cuando vivimos, pensamos que necesitamos determinados apoyos o certezas para avanzar. Luego, la realidad, o en este caso la ficción, nos demuestran que es posible moverse con menos asideros. En el caso de Intemperie, pienso que la dualidad a la que te refieres se resuelve de manera natural. Terminas la lectura y descubres que no era tan importante saber dónde o cuándo se desarrolla la historia.

En honor a Gabriel García Márquez, me gustaría transcribir unas palabras que ha dicho en una entrevista y que nos digas cuáles fueron tus clavos, tornillos y bisagras para que Intemperie haya cautivado a tanta cantidad de lectores

 «La escritura de ficción es un acto hipnótico. Uno trata de hipnotizar al lector para que no piense sino en el cuento que tú le estas contando y eso requiere una enorme cantidad de clavos, tornillos y bisagras para que no despierte. Eso es lo que llamo la carpintería”

Estoy absolutamente de acuerdo con el maestro en la intención «hipnotizadora» del escritor. Mi deseo es siempre el de atraer al lector al texto. Intento hacerlo con una historia intensa, mostrando siempre mucho menos de lo que se podría y utilizando la palabra de una manera medida. Estos podrían ser algunos de mis clavos y tornillos.

La huida del niño parece más un acto visceral que un viaje iniciático ¿cómo planteaste su evolución? 

Acompañándolo en su huida. Cuando comencé a escribir el libro yo sabía lo mismo que el niño acerca de lo que le aguardaba tras la siguiente curva del camino, es decir, muy poco o nada. Tras una crisis que me obligó a abandonar el libro durante varios años, tomé algunas decisiones y decidí viajar un poco por delante de él. Solo un poco. No quería matar la historia conduciéndola sí o sí a un final absolutamente cerrado.

Aunque la obra elude cualquier contextualización, el primitivismo, la sequedad rústica y cierta brutalidad con ecos buñuelescos nos invita a situarla en un tiempo y un espacio ¿crees que asociarla a tu Extremadura natal a principios del siglo XX o quizá en la posguerra es una tentación evitable?

Entiendo que el lector quiera «datar» la narración. No sé si esto es evitable o no. En cualquier caso no me parece importante. No era mi intención proponer una ruta, si acaso, un paisaje.

¿El foco en este momento está puesto en Intemperie, has escrito y/o estás escribiendo otras novelas?

Tengo otra novela terminada pero es de esas que se quedan en el cajón. Ahora estoy escribiendo una nueva novela que no sé cuándo voy a terminar y, mucho menos, cuándo se va a publicar. De momento no tengo prisa.

Se te asocia con Delibes y McCarthy ¿con cuál de estas asociaciones te sientes más cómodo?

Me siento más cómodo con McCarthy a pesar de que el mundo de Delibes me es más conocido y próximo. Uno escribe con lo que vive pero también con lo que lee.

¿Puedes contarnos cómo ha sido tu experiencia en Budapest?

Ha sido uno de los viajes más intensos que he hecho con Intemperie. Tanto el Instituto Cervantes como la Embajada de España han sido extraordinariamente acogedores conmigo. Por otra parte la experiencia ha sido muy variada: encuentros con estudiantes universitarios, charlas públicas con otros autores, firmas del libro, contacto con el mundo editorial húngaro así como encuentros personales muy gratificantes. Me voy habiendo hecho poco turismo pero con la sensación de haber vivido unos días inolvidables. Intuyo que no tardaré en volver.

 firma_carrasco

 

A budapesti Cervantes Intézet áprilisban adott otthont Jesús Carrasco, spanyol író “Intemperie” című könyvének bemutatatójának. Ebbol az alkalomból Pablo Santis argentin íróval tartottak egy kerekasztal beszélgetést, akinek az «Enigma de París» címu könyv magyar fordítása is megjelent.
Az író magyarországi látogatása során részt vett a Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol kerekasztal beszélgetést tartottak, többek között az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete szervezésében “Európa globális perspektívából” címmel. Emellett két előadást is tartott egyetemeken.

A madridi könyvárusok az év legjobb könyvének tartják, a spanyolországi megjelenés előtt több nyelven is lefordították, Magyarországon „Kegyetlen idő” néven az olvasók is élvezhetik magyar nyelven.
A látogatás során interjút készítettünk az íróval, aki nem kétség a mai spanyol irodalom egyik legkiválóbb alakja. Reméljük tetszeni fog.

Hogyan született a Kegyetlen idő és mi volt a célod, amikor elkezdted írni a regényt?

A lehető legegyszerűbb, legkézenfekvőbb módon születt: tulajdonképpen stílusgyakorlatként kezdtem. Sok elbeszélést, gyermekregényt és mesét írtam, és kezdetben csak ki akartam próbálni, hogy képes lennék-e egy többé-kevésbé elfogadható regényt írni. A Kegyetlen idő ennek a próbálkozásnak, és természetesen rengeteg munkának az eredménye.

A könyv helyszínei nem konkretizálódnak, sem az ideje, amikor történik, és így a mű egyetemessé válik bizonyos módon, még akkor is, ha az elbeszélt dráma és a terek is tipikusan spanyolok. Erről a kettősségről mi a véleményed?

Amikor olvasunk, és általában, amikor élünk, azt gondoljuk, hogy az előrehaladáshoz szükségünk van valamiféle támaszra, bizonyosságra. Aztán a valóság, vagy ez esetben a fikció, megmutatják nekünk, hogy ezek nélkül is meg lehet lenni, lehet mozogni. A Kegyetlen idő esetében úgy hiszem, hogy az a kettősség, amelyről te beszélsz, természetes módon oldódik fel. Befejezed az olvasást és már nem is annyira fontos, hogy hol vagy mikor is történt az egész.

Gabriel García Márquezre emlékezve, szeretnék felidézni néhány szót, amit egyszer mondott egy interjú során, és szeretném megkérdezni tőled, hogy melyek voltak azok a szögek, csavarok és zsanérok, amelyek segítségével a Kegyetlen idő annyi olvasó szívét meghódította?

 «Az olvasás hipnotikus állapot. Megpróbáljuk az olvasót hipnotizálni, hogy kizárólag és csakis az általad mesélt történetre tudjon figyelni, és ehhez rettentő sok szög, csavar és zsanér kell, hogy nehogy felébredjen. Ezt hívom asztalosmunkának”

Teljesen egyetértek a mesterrel az író hipnotizőri szándékával. A kívánságom mindig, hogy az olvasó a szövegemre figyeljen. Ehhez intenzív történet szükséges, és az, hogy mindig kevesebbet mutassunk annál, amennyit mutathatnánk, és kimérten használjuk a szavakat. Talán ezek az én szögeim és csavarjaim. 

A gyermek szökése inkább amolyan belső késztetésnek, minthogy beavatási útnak tűnik, hogyan tervezted meg ezt a fejlődést? 

 Elkísérvén őt a szökésben. Amikor elkezdtem írni a könyvet, ugyanannyit tudtam arról, hogy mi vár a következő kanyaron túl, mint maga a gyermek, azaz keveset vagy semmit. Egy krízishelyzet következményeként, amely arra késztetett, hogy évekre abbahagyjam a könyv írását, meghoztam néhány döntést, és elhatároztam, hogy néhány lépéssel előbbre megyek nála. De csak néhánnyal. Nem akartam megölni a történetet azáltal, hogy mindenképpen elviszem egy kikerülhetetlen irányba.

Bár a mű kerüli a közvetlen kontextusokba való helyezéseket, a primitivizmus, a rusztikus szárazság és a buñueli visszhangokat sem nélkülöző már-már butalitás arra késztethet minket, hogy azt mégis elhelyezzük térben és időben. Szerinted, ha elhelyezzük azt szülőhelyeden, Extremadurában, a XX. század elején, vagy talán a háború utáni időkben, nagy tévedés lenne?

Értem én, hogy az olvasó “datálni” akarja az elbeszélést. Bárhogy is legyen, számomra ez nem érdekes. Nem tudom, hogy meg lehetne-e ezt kerülni. Nem volt célom, hogy bármilyen utat kijelöljek, vagy akár bármilyen tájat.

A fókusz most a Kegyetlen időn van, más regényeket is írtál vagy talán írsz most?

Már befejeztem egy másik regényt is, de az marad a fiókban. Most egy újabbat írok, és nem tudom még, mikor leszek készen vele, és azt még kevésbé, hogy mikor fog majd megjelenni. Én most nem sietek. 

 Hasonlítanak téged Delibeshez és Mccarthy-hoz, kihez érzed magad közelebb?

McCarthy-hoz közelebb érzem magamat, annak ellenére, hogy Delibes világát jobban ismerem és az is közel áll hozzám. Az ember arról ír, ami körülveszi, de arról is, amit olvas.

Mesélj nekünk a Budapesten szerzett tapasztalaidról?

A Kegyetlen idővel tett utazásaim közül az egyik legintenzívebb volt. Úgy a Cervantes Intézet, mint a Spanyol Követség rendkívül vendégszerető volt velem. Ugyanakkor a tapasztalatok nagyon különbözőek: egyetemi hallgatókkal való találkozások, szerzőkkel való nyilvános beszélgetések, dedikálások, kapcsolatok a magyar kiadókkal, valamint nagyon sokat adó személyes találkozások. Turizmusra ugyan nem nagyon volt időm, de felejthetetlen napok voltak ezek mégis. Úgy érzem, nemsokára visszatérek ide.

Entrevista al director del documental ‘La encrucijada de Ángel Sanz Briz’

rodaje

Carlos Navarro y José Alejandro González en la antigua estación de Józsefváros

El documental “La encrucijada de Ángel Sanz Briz” está dirigido por José Alejandro González, profesor de Cpa Online de Realización y Operador de Cámara y miembro del Departamento de Proyectos. El mismo, tratará de la vida de Ángel Sanz Briz -un diplomático español que fue destinado a Hungría en la época de la Segunda Guerra Mundial.  El audiovisual se encuentra actualmente en su primera fase de producción, luego de haber rodado en Budapest  y continuará sus filmaciones en Madrid, Zaragoza y Jerusalén.  En dicho audiovisual, se recogen  testimonios de supervivientes como Iván Harsanyi y Jaime Vandor (ambos salvados por Ángel Sanz Briz) así como el de Gyorgy Kerekes (superviviente de cuatro campos de concentración nazis).

José, luego de muchos años de silencio, se han realizado recientemente algunos documentales acerca de la figura de Sanz Briz. ¿Qué nuevo punto de vista nos va a aportar el documental  que estás rodando actualmente “La encrucijada de Ángel Sanz Briz”?

Este va a ser un documental más cercano con la imagen de Ángel Sanz Briz. El espectador va a poder conocer a una persona en su faceta más humana, más familiar. Detrás de la imagen de un embajador (Encargado de negocios en 1944), nos vamos a encontrar con ese padre de familia, que sabe compaginar las obligaciones de su cargo, con su propia familia y el personal de la legación en las duras circunstancias que marcan las guerras.

Para mí es muy importante el testimonio de los supervivientes. La única forma de hacernos a la idea de lo que pasó en esos 10 meses trágicos en Budapest, solo nos la pueden proporcionar los pocos supervivientes que quedan con vida.  Este documental, pretende ser además, un homenaje de la ciudad de Zaragoza (su ciudad natal) a uno de sus hijos más ilustres e importantes.

¿Qué te motivó a emprender este proyecto?

Me apasiona la historia y la segunda guerra mundial especialmente. Hace una década que vengo interesándome por la figura de Ángel Sanz Briz y su gesta en Budapest. A lo largo de estos años, me he encontrado con un ser increible, de una personalidad arrolladora en la vida personal y profesional. Basta con recordar su labor diplomática, en la que se incluye la salvación de los campos de concentración y exterminio, de cerca de 6000 judíos en Budapest.

Digno de tener su propio documental.

¿Nos puedes explicar por qué elegiste ese título?

Yo creo que a lo largo de los meses que Ángel Sanz Briz se dedicó a la salvación de judíos, se tuvo que enfrentar a un dilema, a una encrucijada. Por una parte, él estaba a las órdenes del gobierno español de Franco. No debemos olvidar nunca, que era un representante del gobierno de España. Y la decisión de España con respecto a los judíos en la cuestión de los campos no quedaba clara. (Recordemos que no se sabía con certeza qué ocurría dentro de los campos de concentración, todo eran meras especulaciones, muchas de ellas bastante fundadas) Lo que sí se conocía, era lo que ocurría en los pueblos de Hungría y las calles de Budapest. Pero España no se decidía a tomar parte, condicionada por sus relaciones con el régimen de Hitler.

Bajo este clima, Ángel Sanz Briz fue testigo de los abusos y las atrocidades que se cometían por parte de los cruzflechados. Y debido a su carácter humanitario se encontró en esta encrucijada. El sintió que debía adoptar una decisión. Moralmente realizó una serie de acciones que, de no hacerlas, habrían provocado que miles de judíos acabaran en los campos de exterminio de Auschwitz y Birkenau, abocándolos a una muerte casi segura. Afortunadamente tomó la decisión acertada.

¿Por qué estuvo tantos años oculta la historia de Ángel Sanz Briz?

El primero que la mantuvo oculta fue el propio Ángel Sanz Briz. A él no le gustaba hacer ostentación de lo que hizo. Fue un hombre generoso y modesto.  Estaba convencido de que, lo que hizo era su deber como ser humano. Es más, su propia familia no lo sabía, hasta bien avanzados los años. Poco a poco, se fueron enterando de los hechos, empezando por Adela Quijano (su mujer).

Todo ello se mezcla con las relaciones entre España y los países árabes. A Ángel Sanz Briz se le concede el título de Justo entre las naciones por parte del gobierno de Israel en 1967. El pide permiso al gobierno español para recogerlo, el cual le «recomienda no recogerlo» debido a las acciones diplomáticas que estaba llevando a cabo España con algunos países árabes. Como buen embajador que era, en esos momentos, acata «la recomendación». A partir de ese momento, silencio total. Hasta que surge, en 1980, el libro de Diego Carcedo «Un español frente al holocausto» que vuelve a sacar a la luz toda esta historia y cuando España reestablece relaciones diplomáticas con Israel, unas de estas acciones es la restitución del título de Justo entre las naciones. Y hasta ahora.

¿Has pensado, o te han ofrecido editar un libro con toda la información recogida?

Yo me dedico a mostrar en imágenes los testimonios de todas las partes. Soy director de documentales. Mi ámbito de trabajo es la imagen. Además, considero que hay suficiente información recogida en los libros publicados hasta la fecha. Lo que no descarto, es ampliar más contenidos por medio de las nuevas tecnologías de la información. Las redes sociales y el entorno web, te ofrece un campo inmenso para poder seguir manteniendo la llama viva de Ángel Sanz Briz.

¿El rodaje en Budapest fue realizado según vuestra planificación o hubo algunos cambios, sobre la marcha del rodaje? Si fue así, ¿cuáles fueron los motivos?

Ha sido un rodaje perfecto. Yo creo que en todos los años que llevo de profesión, jamás he tenido un rodaje más satisfactorio. Y para ello lo mejor es rodearse de grandes profesionales. Aquí tengo que destacar a Erzsebet Dobos, a la que yo considero la mayor experta sobre Ángel Sanz Briz de Hungría. Ella me ha ayudado a conocer nuevos aspectos sobre el diplomático. Y por supuesto, tengo que poner en lo más alto a la productora I´m film. Ellos se han encargado de toda la logística de la producción audiovisual en Budapest. Tanto Judith Csernai, como Zsofia Varszegi y la incombustible Linda Bierge han sido un regalo para mí. Y detrás de la cámara, Carlos Navarro, que se ha dejado guiar por mí, y se ha impregnado de esta historia. Tengo que agradecer las facilidades que las instituciones nos están poniendo, y sobre todo, la generosidad de todos y cada uno de los entrevistados. Sin ellos esto no sería posible y perdería su sentido.

¿Dónde se encuentra la correspondencia diplomática original entre Ángel Sanz Briz y el Gobierno de España?, ¿tuvieron acceso a ella?

Se encuentra en el Ministerio de Asuntos Exteriores y es de fácil acceso. Durante unas décadas estuvo muy desordenada, los legajos se encontraban almacenados, sin control. Tuvieron que ir el profesor emérito de universidad de Pecs, Ivan Harsanyi (uno de los salvado por Ángel Sanz Briz) y Diego Carcedo, posteriormente, a redescubrir estos documentos.

Luego de haber entrevistado en persona, testimonios de supervivientes, familiares y allegados a Sanz Briz, podrás hacerte una idea más clara de su personalidad. ¿Nos podrías definir algunos rasgos?

Lo he dicho siempre y me reafirmo en este concepto. Ángel Sanz Briz era la clara definición de una persona buena, llena de valores, compromiso y decisión. Después de todo lo que vivió en esa época y en medio de la II Guerra Mundial, expuso su carrera diplomática e incluso su propia vida por salvar otras vidas humanas. Actos de este tipo, hablan ya por si solos de cómo era Ángel Sanz Briz.

¿Qué fue lo que más te emocionó desde que pusiste un pie en este proyecto?

No me puedo quedar con un solo elemento. Pero realmente los testimonios de los supervivientes me han impresionado. Cuando realicé la entrevista Jaime Vandor en Barcelona, el equipo de rodaje y yo mismo, nos quedamos sin habla durante la entrevista. Me impresionó mucho el testimonio de Gyorgy Kerekes, superviviente de cuatro campos de concentración.

Emociona mucho ver los escenarios de los hechos y los lugares de homenaje. Me quedo con dos imágenes, la de los miles y miles de nombres de judíos fallecidos escritos sobre las paredes del Museo de holocausto de Budapest y la de las lápidas que se encuentran en el interior del recinto de la Gran Sinagoga. Todas tienen la misma fecha de fallecimiento, 1945.

Y por último ¿cuándo está previsto el estreno del documental?

Tenemos la previsión de mayo o junio. Depende de las «ventanas de exhibición» que estén interesadas en la emisión del mismo.

Es mi deseo que este mismo año 2014 se pueda ver en Budapest, y contribuir así, a los actos del 70 aniversario de estos acontecimientos.

Muchas gracias por haber respondido a estas preguntas.

 



Az Ángel Sanz Briz válaszút előtt a címszereplő spanyol diplomata és embermentő életét dolgozza fel, aki a második világháború idején teljesített szolgálatot Magyarországon.  A dokumentumfilm rendezője José Alejandro González, a spanyol Audiovizuális Művészetek Központjának rendező-operatőr szakos tanára. A filmet nemrég kezdték forgatni: a Budapesti jelenetek után Madridban, Zaragozában és Jeruzsálemben forgat a stáb. A filmben megszólalnak Harsányi Iván és Jaime Vándor túlélők, akiket Ángel Sanz Briz mentett meg, továbbá Kerekes György, aki négy náci koncentrációs tábort is túlélt. 

José, oly hosszú idő után végre készülnek dokumentumfilmek Ángel Sanz Briz alakjáról. Milyen új szempontot kap a néző a mostani dokumentumfilmed által?

A dokumentumfilmemben megpróbálok a lehető legközeleb kerülni Ángel Sanz Briz személyiségéhez. A nézők végre megismerik a történelmi alakot, mint magánembert. A nagykövet alakja mögött, aki 1944-ben vette át a hivatalát, megismerünk egy családapát, akinek össze kellett egyeztetnie a munkáját a családi életével, miközben kemény háborús időkben látta el feladatait a követség falai mögött. Számomra nagyon fontosak a túlélők vallomásai. Ha meg akarjuk ismerni, mi is történt voltaképpen Budapesten ebben a szörnyű tíz hónapban, akkor csak a kevés még ma is élő szemtanú elbeszélésére támaszkodhatunk. Ebben a dokumentumfilmben mások mellett a dipolmata szülővárosa, Zaragoza is tiszteleg leghíresebb szülöttjének emléke előtt.

Mi motivált abban, hogy nekiláss ennek az ötletnek a megvalósításához?

Nagyon érdekel a történelem, különösen a második világháború időszaka. Ángel Sanz Briz alakja és budapesti tevékenysége már több, mint egy évtizede foglakoztat. Az elmúlt évek kutatásai során egy hihetletlen alakot ismertem meg, egy az emberi és szakmai  kapcsolataiban is lenyűgöző személyiséget. Elegendő a diplomáciai tevékenységére gondolunk, amely során több mint 6000 zsidót mentett meg a koncentrációs táboroktól és a biztos haláltól.  Megérdemli, hogy egy külön dokumentumfilmet szenteljünk neki.

Miért választottad ezt a címet?

Biztos vagyok benne, hogy abban a két hónapban, amit  zsidók megmentésével töltött Ángel Sanz Briz, súlyos döntéseket kellett hoznia, válaszút előtt állt. Egyfelől a spanyol kormánynak tartozott engedelmességgel, ne feledjük, hogy a spanyol kormány képviseletében teljesített szolgálatot. És Spanyolországnak nem volt világos állásfoglalása a koncentárciós táborokat illetően. (Emlékezzünk, hogy senki sem tudta, mi is zajlik pontosan a táborokban, mindenki csak feltételezett, amint később kiderült, megalapozottan.) Ismert volt viszont, hogy mi zajlik a magyar falvakban és Budapest utcáin. Spanyolország azonban ettől távol akart maradni, ismeretes volt a náci rezsimmel való viszonya. Ebben a közegben Ángel Sanz Briz szemtanúja volt a nyilaskeresztesek hatalommal való visszaélésének és a rémtetteiknek. Emberszeretetete állította válaszút elé, tudta, hogy nagy döntés előtt áll. Ha ő akkor nem az erkölcs parancsának engedelmeskedik, hanem másként cselekszik, az zsidók ezreinek deportálását eredményezte volna, akik Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborában a majdnem biztos halállal néztek volna szembe. Szerencsére jól döntött.

 ¿De miért volt olyan sokáig rejtve Ángel Sanz Briz története a nyilvánosság elől?

 Elsősorban maga Ángel Sanz Briz akarta így, nem szeretett  volna szenzációt csinálni abból, amit tett. Szerény és nagylelkű férfi volt. Meggyőződése volt, hogy amit tett, erkölcsi kötelessége volt. Sőt, a saját családja előtt is hosszú éveken keresztül titkolta tetteit. Aztán a történtek szép lassan napvilágra kerültek, először a feleségének, Adela Quijanonak köszönhetően.

Ezt még tovább szinezi Spanyolországnak az arab országokkal való kapcsolata. 1967-ben az izraeli kormány   Világ Igaza kitüntetést ítélt oda Ángel Sanz Briznek, aki engedélyt kér a spanyol kormánytól, hogy a kitüntetést elfogadhassa. A kormány javaslatára végül elutasítja azt, tekintettel Spanyolország és némely arab ország diplomáciai viszonyára. Mivel ő kiváló diplomata volt, természetesen engedett a kormány „javaslatának”. És ettől a pillanattól kezdve teljes a csönd, Diego Carcedo Egy férfi, aki szembenézett a holokauszttal című könyvének 1980-as megjelenéséig.  Ebben a könyvben került nyilvánosságra maga a történet, és mikor Spanyolország helyreállítja diplomáciai kapcsolatait Izraellel, ennek keretében a kitüntetést végül poszthumusz átadták.

¿Gondoltál már rá, hogy a birtokodban lévő ismereteket könyv formájában is megjelentesd? Esetleg kaptál ajánlatot valamely kiadótól?

Én azzal foglalkozom, hogy képek formájában fejezzem ki mások tanúvallomásait. Dokumentumfilmes vagyok, az én szakterületem a vizualitás.  De egyébként is meggyőződésem, hogy a témában eddig megjelent könyvek  kellő mennyiségű információt tartalmaznak. Foglalkoztat ellenben, hogy az információs forradalom új eszközeit is felhasználjam a részletek publikálására. A közösségi oldalak és az egész internet végtelen teret nyújt arra, hogy Ángel Sanz Briz neve ne merülhessen feledésbe.

 A Budapesti felvételek elkészítésekor sikerült  tartani magatokat az elképzelésekhez, vagy volt, ami miatt kénytelenek voltatok átírni a munkamenetet? Ha volt ilyen, mi volt az?

A filmfelvétel tökéletesen sikerült. A pályámon eltöltött évek alatt nem emlékszem ennél jobban sikerült forgatásra. Ehhez nagyszerű szakemberek vettek körbe. Kiemelném Dobos Erzsébetet, aki Ángel Sanz Briz legnagyobb magyarországi szakértője és új szempontokkal gazdagította ismereteimet a nagykövetről. A legjobbakat tudom elmondani a dokumentumfilm produceréről, az I’m film produkciós irodáról. Magukra vállalták a forgatás egész megszervezését és logisztikai teendőit. Csernai Judit, Várszegi Zsófia és a pótolhatatlan Bierge Linda  munkája felbecsülhetetlen  volt számomra. Carlos Navarro pedig a kamera mögött segítette munkámat, hagyta hogy vezessem őt és hogy történet magával ragadja. Ezúton is szeretném megköszönni a támogatást, amit Csernai Judit cége biztosított a forgatócsoportnak és köszönöm mindenki nagylelkűségét, különösen a filmben megszólaló túlélőkét. Nélkülük ez nem jöhetett volna létre, értelmet adtak a munkánknak.

Hol található az eredeti dokumentum Ángel Sanz Briz diplomáciai kinevezéséről? Sikerült hozzáférnetek? 

A spanyol külügyminisztériumban található és könnyű hozzáférni. Néhány évtizeden keresztül nagy volt ott a rendetlenség, az aktákat egymás hegyén-hátán tárolták. Végül Harsányi Iván pécsi professzor emeritusz, (aki egy az Ángel Sanz Briz által megmentett emberek közül) és később Diego Carcedo  utaztak oda rendbetenni az iratokat.

Interjút készítettél Ángel Sanz Briz hozzátartozóival, családtagjaival és túlélők vallomásait hallgattad végig, kialakíthattál magadban egy személyes képet róla.  Milyennek írnád őt le?

Mindig is ezt állítottam, de csak megerősödött a meggyőződésem:  Ángel Sanz Briz egyértelműen egy nagyszerű, erényes ember volt, elkötelezett és nem megalkuvó. A második világháborúnak ebben a szörnyű korszakában tette kockára nem csak a diplomáciai karrierjét, de a saját életét is, hogy mások életét megmenthesse. Magában ez a cselekedet mindent elmond Ángel Sanz Briz jelleméről.

¿Mi volt az, ami a legjobban megérintett, amióta nekiláttál ennek a munkának a megvalósításához?

Nem tudnék egy részletet kiemelni. A túlélők vallomásai valóban nagyon mélyen  megérintettek. Amikor Jaime Vándorral készítettük a felvételeket Barcelonában, a forgatócsoport és én is szótlanul hallgattuk végig az egész interjút. Kerekes György vallomása, aki négy koncentrácis tábort is túlélt, szintén mély benyomást gyakorolt rám. Felkavaró látni az eredeti helyszíneket és az emlékhelyeket is. Két kép erősen él bennem: az egyik a többezer zsidó áldozat neve  a falon  a budapesti Holokauszt Emlékközpontban, a másik a Dohány utcai zsinagóga belsejében lévő emléktáblák. A halálozási évszám mindegyiken 1945.  

Végezetül hadd kérdezzem meg, mikorra várható a dokumentumfilm bemutatója?

Előreláthatóan májusban vagy júniusban. Attól függ, hogy a bemutató cégek mikor találják alkalmasnak az időt. Az én személyes vágyam, hogy a film 2014-ben eljusson Budapestre is, ezáltal hozzájárulva a Holokauszt 70. évfordulójához. 

 Nagyon köszönöm az interjút!

  • Twitter
  • Facebook
  • Correo electrónico
  • RSS

Budapest_blog
Dirección / Cím:

Vörösmarty utca 32
1064  Budapest

Horario / Nyitvatartás:
Lunes-Martes: 10.00 a 14.00 h / Hétfő-Péntek: 10:00-14:00
Miércoles-Jueves: 15.00 a 19.00 h / Szerda-Csütörtök: 15:00-19:00
Viernes: 15.00 h a 18.00 h / Péntek: 15:00-18:00

Dos sábados al mes. Consultar página web / Illetve szombatokon, havonta két alkalommal, ami a weboldalunkon érhető el.

Contacto / Kapcsolat:
Tel.:+ 36 1 354 36 74
bibbud@cervantes.es

Agradecemos a la artista plástica argentina Minnie Valero su autorización para incluir su obra National Gallery en la cabecera de nuestro blog. /
Köszönjük az argentin képzőművésznek, Minnie Valeronak, hogy engedélyével megjelentethetjük National Gallery alkotását blogunk fejlécén.

© Instituto Cervantes 1997-2021. Reservados todos los derechos. bibbud@cervantes.es