El Instituto Cervantes utiliza cookies propias y de terceros para facilitar, mejorar y optimizar la experiencia del usuario, por motivos de seguridad, y para conocer sus hábitos de navegación. Recuerde que, al utilizar sus servicios, acepta su aviso legal y su política de cookies.

   

Blog del Instituto Cervantes de Budapest

Biblioteca Ernesto Sabato

Auschwitzi bölcsődal // Canción de cuna de Auschwitz

Helene Hannemann nem saját származása miatt kerül bajba, hanem azért mert a férfi akit szeretett, és akinek öt gyereket szült roma származású volt. Helene megérkezik Birkenauba, amikor még a legnagyobb gyerek is csak tizenegy éves, a legkisebb pedig szinte alig foghat fel valamit a történtekből. Öt kisgyermekkel belecsöppenni a haláltáborba, elmagyarázni nekik miért nincsenek ruháik, megértetni velük miért nem kaphatnak enni, miért alszanak a földön… Helene személyében egy elképesztően erős és bátor asszonyt ismerhetünk meg, aki képes volt arra, hogy egy embertelen világban küzdjön a szeretteiért, azok túléléséért és mindeközben ember tudjon maradni, olyan aki még a környezetének is tud segíteni.

No es por su propio origen que Helene Hannemann tiene problemas, sino por el origen gitano del hombre al que ama y con el que tuvo 5 hijos. Helene llega a Birkenau, cuando su hijo mayor tiene solo once años y el más pequeño incapaz de entender las ocurrencias alrededor de él. Acompañada de cinco hijos en un campamento de exterminio, tiene que explicarles porqué no tienen ropa, ni nada de comer, por qué duermen en el suelo… En el personaje de Helene conocemos a una mujer fuerte y valiente, una mujer que es capaz de luchar por su familia para poder sobrevivir en un mundo inhumano, sin perder su parte más humana. A pesar de su situación sigue apoyando la gente que la rodea.

Az Auschwitzi bölcsődal borítója // Portada del libro Canción de cuna de Auschwitz

Voces a través de 25 años del Premio Cervantes

expo3El Instituto Cervantes de Budapest recoge una muestra de obras de escritores laureados con el premio Cervantes desde 1991, año de fundación del Instituto Cervantes. Desde Francisco Ayala (1991) hasta Fernando del Paso (2015), pasando por Mario Vargas Llosa (1994), Ana María Matute (2010) o Juan Goytisolo (2014). Se pueden ver las obras más representativas de cada escritor, así como un fragmento del discurso que cada autor pronunció al recibir el premio, traducido al húngaro. ¡No os la perdáis! La exposición se puede visitar hasta el 14  de octubre en la biblioteca Ernesto Sabato.

____________________________________________________________________________

A Budapesti Cervantes Intézet olyan neves írók műveinek gyűjteményét tárja elénk, akik mind az 1991 óta rendszeresen odaitélt Cervantes díjjal lettek kitüntetve. Kezdve Francisco Ayala-tól (1991) , Mario Vargas Llosa (1994), Ana María Maute (2010) vagy Juan Goytisolo-n át (2014), egészen Fernando del Paso-ig (2015). Az írók legismertebb műveit lehet látni, magyarra lefordított idézetekkel, melyet a díj átvételékor mondtak. Ne hadjátok ki! A kiállítás az Ernesto Sabato könyvtárban tekinthető meg október 14-ig.

Gabriela Ybarra: Le recomendaría «El comensal» a todas las personas a las que les interese la pérdida, la muerte y las historias familiares.

3hermanas-0224

Gabriela Ybarra

Entrevista a Gabriela Ybarra

Gabriela Ybarra comienza a transitar el duelo de su madre a través de la escritura.  Es allí cuando despierta su voz de autora y reconstruye en “El comensal” la dolorosa experiencia vivida.  Al principio escribe solo para ella, por necesidad de poner las cosas en su sitio, según nos contó en una charla en nuestro Instituto que mantuvo a la hispanista Mercédesz Kutassy.
Décadas atrás de la muerte de su madre, la violencia irrumpió en su familia cuando su abuelo, Javier de Ybarra,  fue asesinado a manos de ETA.  Gabriela no llegó a conocerlo  pero el libro lo devuelve a la memoria.
La novela es en cierta medida una reconstrucción de toda su existencia y el enfrentamiento a dos duelos.

¿Cuál fue el principal obstáculo a la hora de relatar una muerte tan cercana como la de tu madre y por otro lado la de tu abuelo a quien no llegaste a conocer?
Lo más difícil fue poner distancia, sobre todo en el caso la muerte de mi madre que era muy reciente. También tuve muchos bloqueos porque no lograba comprender algunos comportamientos de mi familia.

¿Qué quedó fuera del libro?
En octubre de 2012, mientras estaba escribiendo El comensal, asesinaron a uno de mis mejores amigos en África. Su muerte me impresionó mucho, la viví con mucha angustia. A veces tenía necesidad de escribir sobre ella, pero la historia la rechazaba. Sin embargo, aunque la pérdida de mi amigo no esté presente de forma explícita en el libro, creo que si no lo hubieran asesinado El comensal habría sido una historia diferente. Su asesinato me hizo ser mucho más cauta a la hora de teorizar sobre la pérdida.

¿A quién se lo recomendarías?
A todas las personas que les interese la pérdida, la muerte y las historias familiares. Creo que no es un libro tétrico. Es duro, pero hay lugar para la esperanza.

¿Has logrado, de alguna forma, redimir el dolor de la muerte de tu madre? 
El comensal ha sido difícil de escribir porque he tenido que revivir hechos muy duros. Sin embargo, me ha ayudado a encontrarle un sentido personal a la historia de mi familia. Poder poner en orden los hechos me tranquilizó. Aunque este orden no sea fiel a la realidad.

¿Quiénes fueron tus referentes literarios? 
Tuve muy presente el respeto con el que Joan Didion trata a su marido y a su hija en sus novelas de duelo (El año del pensamiento mágico y Noches azules). Yo no quería escribir contra mi familia, sino intentar comprenderla. También tuve muy presente la ligereza con la que Elisabeth Bishop habla de la pérdida en su poema El arte de perder.

Hay escritores que aprovechan las nuevas tecnologías para estar en contacto directo con los lectores, a través de las redes sociales, por ejemplo. ¿Es tu caso?
Tengo Twitter, Facebook, Instagram y hasta una cuenta de Snapchat. Algunos lectores se ponen en contacto conmigo a través de estos medios y me gusta. Sin embargo, en la redes sociales prefiero observar a participar.

¿Cómo fue tu experiencia en Budapest?
Me encantó Budapest, sobre todo el barrio judío y las librerías de viejo que están cerca del mercado grande que hay al lado del río. También disfruté mucho de sus cafés (aunque no bebo café) y de sus tartas. He vuelto a Madrid con unas ganas enormes de leer autores húngaros y de hornear bizcochos de amapola.

comensal

Un usuario  leyendo «El comensal»

 


Interjú Gabriela Ybarrával

Gabriela Ybarra édesanyja elvesztésének fájdalmát írásán keresztül adja ki magából. Ekkor ébreszti fel magában az írói hangot, és írja meg az “El comensal” –t, az átélt fájdalmas emlékeket.  Hogy magában a dolgokat a helyükre tegye, kezdetben csak saját magának ír, mesélte el nekünk a hispanista Kutassy Mercédesz egy az intézetben tartott beszélgetésen.

Évekkel anyja halála után, az erőszak hirtelen betört családjába, amikor nagyapját, Javier de Ybarrát, az ETA megölte. Gabriela már nem ismerhette meg, de a könyv visszahozza őt emlékezetébe.
A regény bizonyos mértékig létezésének újjáépítése és egyfajta szembenézés a két halál okozta fájdalommal.

Mi volt a legnehezebb akadály, egyrészt amikor egy hozzád nagyon közel álló ember, mint az édesanyád, halálával kellet szembesültni, másrészt mikor nagyapadéval, akit sajnos már nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerhesd?
A legnehezebb az elfogadás volt, leginkább anyám halálát illetőleg, ami nagyon friss volt. Szintén sok nehézséget okozott, hogy nem tudtam megérteni a csadálom bizonyos hozzáállásait.

Mi maradt ki a könyvböl?
2012 októberében, amikor a könyvet írtam, egyik legjobb barátomat megölték Afrikában. Az ő halála méyen megrázott, nagyon rosszul viseltem. Néha szükségességét éreztem annak, hogy írjak róla, de a történet visszautasította ezt. Kétség kívül azonban, habár a barátom elvesztése nem jelenik meg ténylegesen a könyvben, azt gondolom ha nem gyilkolták volna meg, akkor az El comensal bizonyosan egy másik történet lett volna. Halála sokkal óvatosabbá tett elvesztésének értelmezésében.

Kiknek javaslod a könyved?
Mindenkinek, akit érdekel az elvesztés, a halál és a családi történetek. Úgy gondolom ez nem egy búskomor könyv. Nehéz, de mindig van benne hely a reménynek is.

Sikerült valamilyen formában megválnod édesanyád halálának fálydalmától?
Az El comensal –t nehéz volt megírni, mert újból megkellet élnem azokat a fájdalmakat. Viszont ugyan akkor segített megtalálni egy személyes érzést a család történetében. Sorba rendezni a történteket, nagyban megnyugtatott. Habár ez a sorrend nem feltétlenül hű az eredetihez.

Mely írók voltak rád hatással?

Nagy hatással volt rám írás közben Joan Didion , ahogyan fájdalmas regényeiben beszél férjéről és lányáról (El año del pensamiento mágico y Noches azules). Én nem a családom ellen akartam írni, hanem inkább megérteni. Szintén nagy hatással volt rám az a könyedség, ahogyan Elisabeth Bishop beszél az elvesztésről az El arte de perder című versében.

Vannak írók, akik hogy on-line tartsák a kapcsolatot olvasóikkal, mint például közösségi oldalakon keresztül, kihasználják a legújabb technológiai vívámányok nyújtotta lehetőségeket. Ez a te esetedben is így van? 
Fent vagyok a Twitteren, a Facebookon és az Instagramon is, sőt még egy bizonyos Snapchat oldalon is. Vannak olvasók, akik ezeken az oldalakon kresztül lépnek velem kapcsolatban és ez tetszik. Habár ezeken a közösségi hálókon inkább megfigyelőként szeretek jelen lenni.

Hogyan tetszett Budapest?
Budapest lenyűgözött, leginkább a zsidó negyed és az antikváriumok, amik a Nagy Vásárcsarnok közelébben vannak a folyóhoz közel. Szintén nagyon élveztem a kávéházakat (habár nem iszom kávét) és a süteményeiket. Madridba úgy tértem vissza, hogy nagyon nagy kedvem lett magyar írók könyveit olvasni és mákos piskótákat sütni.

 

El misterioso amor a las palabras – A szavak titkos szerelme

A Nemzetközi Költészet Napját ünnepelendő, szeretnénk mindenkivel megosztani azt a verset, melyet az argentin író, Jorge Luis Borges a magyar líra képviselőjének, Petőfi Sándornak (1823-1849) ajánlott, “A tigrisek aranya” című könyvében.

borges

AZ ELSŐ MAGYAR KÖLTŐHÖZ

E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sosem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.

(Fordította: Somlyó György)


Para celebrar el Día Internacional de la Poesía queremos compartir con vosotros el poema que el escritor argentino Jorge Luis Borges le dedicó al representante por excelencia de la lírica húngara,  Sandor Petőfi (1823-1849), en su libro «El oro de los tigres».

Jorge Luis Borges

AL PRIMER POETA DE HUNGRÍA
(En: «El oro de los tigres»)

En esta fecha para ti futura
que no alcanza el augur que  la prohibida
forma de porvenir ve en los planetas
ardientes o en las vísceras del toro,
nada me costaría, hermano y sombra,
buscar tu nombre en las enciclopedias
y descubrir qué ríos reflejaron
tu rostro, que hoy es perdición y polvo,
y qué reyes, qué ídolos, qué espadas,
qué resplandor de tu infinita Hungría,
elevaron tu voz al primer canto.
Las noches y los mares nos apartan,
las modificaciones seculares,
los climas, los imperios y las sangres,
pero nos une indescifrablemente
el misterioso amor de las palabras,
este hábito de sones y de símbolos.
Análogo al arquero del eleata
un hombre solo en una tarde hueca
deja correr sin fin esta imposible
nostalgia, cuya meta es una sombra.
No nos veremos nunca cara a cara,
oh antepasado que mi voz no alcanza
Para ti ni siquiera soy un eco;
para mí soy un ansia y un arcano,
una isla de magia y de temores,
como lo son tal vez todos los hombres,
como lo fuiste tú, bajo otros astros.

Donde nadie me llama / Hová senki sem hív

  • Fernando Beltrán en Budapest

dedicatoria1

Dedicatoria del escritor

 

Hace unas semanas tuvimos la suerte de conocer personalmente a Fernando Beltrán, un poeta español que visitó nuestra biblioteca y nos entregó su último libro, publicado por la editorial Hiperión.  En su visita nos dedicó las siguientes palabras que nos invitan a leer su antología «Donde nadie me llama», ejemplar que desde este momento ocupa un lugar privilegiado en nuestra colección bibliográfica y queda a disposición de todos nuestros lectores. ¡Esperamos que os guste tanto como a nosotros!

 Arquitectura vital

Donde nadie me llama es la reunión de esos amigos más o menos bien avenidos que son mis poemas escritos a lo largo de 30 años.  Al releerlos ahora pienso que al hacer balance de mi vida  puedo sentirme más o menos satisfecho, pero no salgo ileso.

Hay belleza, caricia, mucha lluvia, pero también intemperie, fango, deterioro, muchos fríos… Dudas, contradicciones, errores, lucha a brazo partido por encontrar un sitio, por entender mejor…

También hay lo mejor y lo peor de uno mismo.

He gozado y sufrido, como todos, pero de este último capítulo si pudiera borraría muchas páginas. Sufrir es parte del destino, lo sé, pero su daño es a veces insufrible… Es como cuando alguien te consuela diciendo que la muerte de tu madre es ley de vida… Sí, será ley de vida, pero qué putada. Qué putada la muerte física, y la muerte del amor, de la belleza, de las neuronas… la muerte: Lo más natural y al tiempo lo más antinatural que conozco…

En cada vida ocurren seres y cosas, pero al final compruebas que existen tan sólo tres o cuatro fundamentales: tus padres, tus hijas, algunas cosas de tu oficio y la caricia o la cicatriz que dejaron en ti las personas a las que amaste. Poco más. El resto es tan sólo  “Fotografía y argumento…” Importantes, sí,  pero accesorios, porque lamentablemente la vida no es una película…Y además, y a diferencia del cine, acaba mal.

Imagino que por ser consciente de ello fui siempre un gran vitalista con tendencia al optimismo. Un enamorado de la vida y del aire que respiro. Del aquí y el ahora. De subirme a los trenes que cruzan cada día por esa estación tan manida llamada Carpe diem.

La vida en cualquier caso me ha tratado bien: Amé y fui amado. Elegí mi oficio de poeta, conservo intactos mis charcos y mis metáforas de niño, y sigue aún a mi lado un puñado de gente que acelera mis latidos.

¡No, el corazón no muere fácilmente!                                                     

              Fernando Beltrán  (Para el Instituto Cervantes de Budapest)

 

Néhány hete abban a szerencsében volt részünk, hogy személyesen is megismerhettük Fernando Beltrán spanyol költőt, aki könyvtárunkban tett látogatásával bemutatta, a Hiperión kiadó által publikált legújabb könyvét. Látogatásakor pár kedves szóval invitált, “Hová senki sem hív” című verses kötetének olvasására, mely példány azóta kiemelt helyet kapott könyvtárunk gyűjteményében, így minden kedves olvasónk számára hozzáférhetővé vált. Reméljük önöknek is tetszeni fog, épp úgy, mint nekünk!

 Életerős építészet

“Hová senki sem hív”, azon többé kevésbé szívesen látott barátaim gyűjteménye, melyek az elmúlt 30 év alatt megírt verseim.

Most így utóbb újraolvasva őket, illetve számot vetve eddigi életemmel, úgy gondolom, hogy többé kevésbé elégedett lehetek vele, bár nem jövök ki belőle sértetlenül.

Van benne szépség, simogatás, zivatar, kegyetlen idő is, sár, romlás, zimankó…Kétségek, ellentmondások, hibák, kétségbeesett harc egy helyért, a jobb megértésért…

Szintén van jobb és rosszabb is egy ugyanabból.

Vígadtam és szenvedtem, mint mindenki más, de ebből az utolsó fejezetből, ha megtehetném sok oldalt kitörölnék. A szenvedés része a végzetnek, tudom, de a fájdalom néha elviselhetetlen… Ez olyan, mint amikor valaki azzal vigasztal, hogy anyád halála az élet törvényszerűsége…Igen lehet, hogy az élet törvényszerűsége, de akkor is mekkora rohadtság. Mekkora szemétség a fizikai halál, és a szerelem halála, a szépségé, a sejteké…a halál: A legtermészetesebb és idővel a legtermészetellenesebb is, amit ismerek…

Mindenki életében történnek bizonyos dolgok, de a végén rájösz, hogy csak három vagy négy igazából fontos dolog számít: a szüleid, a gyermekeid, pár dolog a hivatásodból és azok a simogatások vagy sebek, amiket szeretteidtől kaptál. Kicsivel tömörebben. A többi csak “Kép és cselekmény…” Fontosak, igen, de mellékesek is egyben, mert sajnos az élet nem egy film…És mitöbb, a mozival ellentétben, rosszul végződik..

Úgy gondolom, hogy mindezek tudatában, mindig is egy nagyon életerős, optimizmussal teli ember voltam. Az életbe és levegőbe egyaránt szerelmes, amit magamba lélegzek.  Innen és most.  A vonatra felszállva, melyek nap mint nap haladnak át ezen a pöttöm állomáson, melyet csak Carpe diem-nek hívnak.

 Az élet, bár hogyan is nézzük, jól bánt velem: Szerettem és szeretve voltam. Hivatásnak a költészetet választottam, érintetlenül hagyom homályos emlékeim és gyermekded hasonlataimat, és még mindig velem marad egy maréknyi ember, kik megdobogtatják szívemet.

 Nem, a szív nem hal meg könnyen!

                                                                   

              Fernando Beltrán (Para el Instituto Cervantes de Budapest)

Pages:  1 2 3

  • Twitter
  • Facebook
  • Correo electrónico
  • RSS

Budapest_blog
Dirección / Cím:

Vörösmarty utca 32
1064  Budapest

Horario / Nyitvatartás:
Lunes-Martes: 9.30 a 13.30 h / Hétfő-Kedd: 10:00-13:30
Miércoles-Jueves: 15.00 a 19.00 h / Szerda-Csütörtök: 15:00-19:00
Viernes: 11.00 a 13.00 y 15.00 h a 17.00 h / Péntek: 11.00-13.00 és 15:00-17:00

Contacto / Kapcsolat:
Tel.:+ 36 1 354 36 74
bibbud@cervantes.es

Agradecemos a la artista plástica argentina Minnie Valero su autorización para incluir su obra National Gallery en la cabecera de nuestro blog. /
Köszönjük az argentin képzőművésznek, Minnie Valeronak, hogy engedélyével megjelentethetjük National Gallery alkotását blogunk fejlécén.

© Instituto Cervantes 1997-2024. Reservados todos los derechos. bibbud@cervantes.es