Blog del Instituto Cervantes de Budapest

• 

  Fernando Beltrán en Budapest

Dedicatoria del escritor

Hace unas semanas tuvimos la suerte de conocer personalmente a Fernando Beltrán, un poeta español que visitó nuestra biblioteca y nos entregó su último libro, publicado por la editorial Hiperión.  En su visita nos dedicó las siguientes palabras que nos invitan a leer su antología «Donde nadie me llama», ejemplar que desde este momento ocupa un lugar privilegiado en nuestra colección bibliográfica y queda a disposición de todos nuestros lectores. ¡Esperamos que os guste tanto como a nosotros!

 Arquitectura vital

“Donde nadie me llama” es la reunión de esos amigos más o menos bien avenidos que son mis poemas escritos a lo largo de 30 años.  Al releerlos ahora pienso que al hacer balance de mi vida  puedo sentirme más o menos satisfecho, pero no salgo ileso.

Hay belleza, caricia, mucha lluvia, pero también intemperie, fango, deterioro, muchos fríos… Dudas, contradicciones, errores, lucha a brazo partido por encontrar un sitio, por entender mejor…

También hay lo mejor y lo peor de uno mismo.

He gozado y sufrido, como todos, pero de este último capítulo si pudiera borraría muchas páginas. Sufrir es parte del destino, lo sé, pero su daño es a veces insufrible… Es como cuando alguien te consuela diciendo que la muerte de tu madre es ley de vida… Sí, será ley de vida, pero qué putada. Qué putada la muerte física, y la muerte del amor, de la belleza, de las neuronas… la muerte: Lo más natural y al tiempo lo más antinatural que conozco…

En cada vida ocurren seres y cosas, pero al final compruebas que existen tan sólo tres o cuatro fundamentales: tus padres, tus hijas, algunas cosas de tu oficio y la caricia o la cicatriz que dejaron en ti las personas a las que amaste. Poco más. El resto es tan sólo  “Fotografía y argumento…” Importantes, sí,  pero accesorios, porque lamentablemente la vida no es una película…Y además, y a diferencia del cine, acaba mal.

Imagino que por ser consciente de ello fui siempre un gran vitalista con tendencia al optimismo. Un enamorado de la vida y del aire que respiro. Del aquí y el ahora. De subirme a los trenes que cruzan cada día por esa estación tan manida llamada Carpe diem.

La vida en cualquier caso me ha tratado bien: Amé y fui amado. Elegí mi oficio de poeta, conservo intactos mis charcos y mis metáforas de niño, y sigue aún a mi lado un puñado de gente que acelera mis latidos.

¡No, el corazón no muere fácilmente!                                                     

              Fernando Beltrán  (Para el Instituto Cervantes de Budapest)

Néhány hete abban a szerencsében volt részünk, hogy személyesen is megismerhettük Fernando Beltrán spanyol költőt, aki könyvtárunkban tett látogatásával bemutatta, a Hiperión kiadó által publikált legújabb könyvét. Látogatásakor pár kedves szóval invitált, “Hová senki sem hív” című verses kötetének olvasására, mely példány azóta kiemelt helyet kapott könyvtárunk gyűjteményében, így minden kedves olvasónk számára hozzáférhetővé vált. Reméljük önöknek is tetszeni fog, épp úgy, mint nekünk!

 Életerős építészet

“Hová senki sem hív”, azon többé kevésbé szívesen látott barátaim gyűjteménye, melyek az elmúlt 30 év alatt megírt verseim.

Most így utóbb újraolvasva őket, illetve számot vetve eddigi életemmel, úgy gondolom, hogy többé kevésbé elégedett lehetek vele, bár nem jövök ki belőle sértetlenül.

Van benne szépség, simogatás, zivatar, kegyetlen idő is, sár, romlás, zimankó…Kétségek, ellentmondások, hibák, kétségbeesett harc egy helyért, a jobb megértésért…

Szintén van jobb és rosszabb is egy ugyanabból.

Vígadtam és szenvedtem, mint mindenki más, de ebből az utolsó fejezetből, ha megtehetném sok oldalt kitörölnék. A szenvedés része a végzetnek, tudom, de a fájdalom néha elviselhetetlen… Ez olyan, mint amikor valaki azzal vigasztal, hogy anyád halála az élet törvényszerűsége…Igen lehet, hogy az élet törvényszerűsége, de akkor is mekkora rohadtság. Mekkora szemétség a fizikai halál, és a szerelem halála, a szépségé, a sejteké…a halál: A legtermészetesebb és idővel a legtermészetellenesebb is, amit ismerek…

Mindenki életében történnek bizonyos dolgok, de a végén rájösz, hogy csak három vagy négy igazából fontos dolog számít: a szüleid, a gyermekeid, pár dolog a hivatásodból és azok a simogatások vagy sebek, amiket szeretteidtől kaptál. Kicsivel tömörebben. A többi csak “Kép és cselekmény…” Fontosak, igen, de mellékesek is egyben, mert sajnos az élet nem egy film…És mitöbb, a mozival ellentétben, rosszul végződik..

Úgy gondolom, hogy mindezek tudatában, mindig is egy nagyon életerős, optimizmussal teli ember voltam. Az életbe és levegőbe egyaránt szerelmes, amit magamba lélegzek.  Innen és most.  A vonatra felszállva, melyek nap mint nap haladnak át ezen a pöttöm állomáson, melyet csak Carpe diem-nek hívnak.

 Az élet, bár hogyan is nézzük, jól bánt velem: Szerettem és szeretve voltam. Hivatásnak a költészetet választottam, érintetlenül hagyom homályos emlékeim és gyermekded hasonlataimat, és még mindig velem marad egy maréknyi ember, kik megdobogtatják szívemet.

 Nem, a szív nem hal meg könnyen!

              Fernando Beltrán (Para el Instituto Cervantes de Budapest)