El Instituto Cervantes utiliza cookies propias y de terceros para facilitar, mejorar y optimizar la experiencia del usuario, por motivos de seguridad, y para conocer sus hábitos de navegación. Recuerde que, al utilizar sus servicios, acepta su aviso legal y su política de cookies.

Blog del Instituto Cervantes de Budapest

Biblioteca Ernesto Sabato

Gabriela Ybarra: Le recomendaría «El comensal» a todas las personas a las que les interese la pérdida, la muerte y las historias familiares.

3hermanas-0224

Gabriela Ybarra

Entrevista a Gabriela Ybarra

Gabriela Ybarra comienza a transitar el duelo de su madre a través de la escritura.  Es allí cuando despierta su voz de autora y reconstruye en “El comensal” la dolorosa experiencia vivida.  Al principio escribe solo para ella, por necesidad de poner las cosas en su sitio, según nos contó en una charla en nuestro Instituto que mantuvo a la hispanista Mercédesz Kutassy.
Décadas atrás de la muerte de su madre, la violencia irrumpió en su familia cuando su abuelo, Javier de Ybarra,  fue asesinado a manos de ETA.  Gabriela no llegó a conocerlo  pero el libro lo devuelve a la memoria.
La novela es en cierta medida una reconstrucción de toda su existencia y el enfrentamiento a dos duelos.

¿Cuál fue el principal obstáculo a la hora de relatar una muerte tan cercana como la de tu madre y por otro lado la de tu abuelo a quien no llegaste a conocer?
Lo más difícil fue poner distancia, sobre todo en el caso la muerte de mi madre que era muy reciente. También tuve muchos bloqueos porque no lograba comprender algunos comportamientos de mi familia.

¿Qué quedó fuera del libro?
En octubre de 2012, mientras estaba escribiendo El comensal, asesinaron a uno de mis mejores amigos en África. Su muerte me impresionó mucho, la viví con mucha angustia. A veces tenía necesidad de escribir sobre ella, pero la historia la rechazaba. Sin embargo, aunque la pérdida de mi amigo no esté presente de forma explícita en el libro, creo que si no lo hubieran asesinado El comensal habría sido una historia diferente. Su asesinato me hizo ser mucho más cauta a la hora de teorizar sobre la pérdida.

¿A quién se lo recomendarías?
A todas las personas que les interese la pérdida, la muerte y las historias familiares. Creo que no es un libro tétrico. Es duro, pero hay lugar para la esperanza.

¿Has logrado, de alguna forma, redimir el dolor de la muerte de tu madre? 
El comensal ha sido difícil de escribir porque he tenido que revivir hechos muy duros. Sin embargo, me ha ayudado a encontrarle un sentido personal a la historia de mi familia. Poder poner en orden los hechos me tranquilizó. Aunque este orden no sea fiel a la realidad.

¿Quiénes fueron tus referentes literarios? 
Tuve muy presente el respeto con el que Joan Didion trata a su marido y a su hija en sus novelas de duelo (El año del pensamiento mágico y Noches azules). Yo no quería escribir contra mi familia, sino intentar comprenderla. También tuve muy presente la ligereza con la que Elisabeth Bishop habla de la pérdida en su poema El arte de perder.

Hay escritores que aprovechan las nuevas tecnologías para estar en contacto directo con los lectores, a través de las redes sociales, por ejemplo. ¿Es tu caso?
Tengo Twitter, Facebook, Instagram y hasta una cuenta de Snapchat. Algunos lectores se ponen en contacto conmigo a través de estos medios y me gusta. Sin embargo, en la redes sociales prefiero observar a participar.

¿Cómo fue tu experiencia en Budapest?
Me encantó Budapest, sobre todo el barrio judío y las librerías de viejo que están cerca del mercado grande que hay al lado del río. También disfruté mucho de sus cafés (aunque no bebo café) y de sus tartas. He vuelto a Madrid con unas ganas enormes de leer autores húngaros y de hornear bizcochos de amapola.

comensal

Un usuario  leyendo «El comensal»

 


Interjú Gabriela Ybarrával

Gabriela Ybarra édesanyja elvesztésének fájdalmát írásán keresztül adja ki magából. Ekkor ébreszti fel magában az írói hangot, és írja meg az “El comensal” –t, az átélt fájdalmas emlékeket.  Hogy magában a dolgokat a helyükre tegye, kezdetben csak saját magának ír, mesélte el nekünk a hispanista Kutassy Mercédesz egy az intézetben tartott beszélgetésen.

Évekkel anyja halála után, az erőszak hirtelen betört családjába, amikor nagyapját, Javier de Ybarrát, az ETA megölte. Gabriela már nem ismerhette meg, de a könyv visszahozza őt emlékezetébe.
A regény bizonyos mértékig létezésének újjáépítése és egyfajta szembenézés a két halál okozta fájdalommal.

Mi volt a legnehezebb akadály, egyrészt amikor egy hozzád nagyon közel álló ember, mint az édesanyád, halálával kellet szembesültni, másrészt mikor nagyapadéval, akit sajnos már nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerhesd?
A legnehezebb az elfogadás volt, leginkább anyám halálát illetőleg, ami nagyon friss volt. Szintén sok nehézséget okozott, hogy nem tudtam megérteni a csadálom bizonyos hozzáállásait.

Mi maradt ki a könyvböl?
2012 októberében, amikor a könyvet írtam, egyik legjobb barátomat megölték Afrikában. Az ő halála méyen megrázott, nagyon rosszul viseltem. Néha szükségességét éreztem annak, hogy írjak róla, de a történet visszautasította ezt. Kétség kívül azonban, habár a barátom elvesztése nem jelenik meg ténylegesen a könyvben, azt gondolom ha nem gyilkolták volna meg, akkor az El comensal bizonyosan egy másik történet lett volna. Halála sokkal óvatosabbá tett elvesztésének értelmezésében.

Kiknek javaslod a könyved?
Mindenkinek, akit érdekel az elvesztés, a halál és a családi történetek. Úgy gondolom ez nem egy búskomor könyv. Nehéz, de mindig van benne hely a reménynek is.

Sikerült valamilyen formában megválnod édesanyád halálának fálydalmától?
Az El comensal –t nehéz volt megírni, mert újból megkellet élnem azokat a fájdalmakat. Viszont ugyan akkor segített megtalálni egy személyes érzést a család történetében. Sorba rendezni a történteket, nagyban megnyugtatott. Habár ez a sorrend nem feltétlenül hű az eredetihez.

Mely írók voltak rád hatással?

Nagy hatással volt rám írás közben Joan Didion , ahogyan fájdalmas regényeiben beszél férjéről és lányáról (El año del pensamiento mágico y Noches azules). Én nem a családom ellen akartam írni, hanem inkább megérteni. Szintén nagy hatással volt rám az a könyedség, ahogyan Elisabeth Bishop beszél az elvesztésről az El arte de perder című versében.

Vannak írók, akik hogy on-line tartsák a kapcsolatot olvasóikkal, mint például közösségi oldalakon keresztül, kihasználják a legújabb technológiai vívámányok nyújtotta lehetőségeket. Ez a te esetedben is így van? 
Fent vagyok a Twitteren, a Facebookon és az Instagramon is, sőt még egy bizonyos Snapchat oldalon is. Vannak olvasók, akik ezeken az oldalakon kresztül lépnek velem kapcsolatban és ez tetszik. Habár ezeken a közösségi hálókon inkább megfigyelőként szeretek jelen lenni.

Hogyan tetszett Budapest?
Budapest lenyűgözött, leginkább a zsidó negyed és az antikváriumok, amik a Nagy Vásárcsarnok közelébben vannak a folyóhoz közel. Szintén nagyon élveztem a kávéházakat (habár nem iszom kávét) és a süteményeiket. Madridba úgy tértem vissza, hogy nagyon nagy kedvem lett magyar írók könyveit olvasni és mákos piskótákat sütni.

 

Entrevista al escritor Pablo de Santis

Pablo_de_santisEl escritor, guionista y periodista argentino Pablo de Santis formó parte de una mesa redonda junto al escritor español Jesús Carrasco el pasado mes de abril en nuestro Instituto. En esta ocasión presentaron la traducción al húngaro de la novela “El enigma de París. Aprovechamos esta ocasión para realizarle la siguiente entrevista

Pablo, el Premio Iberoamericano Planeta-Casa de América de Narrativa te ha aportado reconocimiento internacional como novelista, pero una parte importante de tu trayectoria proviene del mundo de las historietas -quizás en Hungría esta faceta es  menos conocida ¿De qué manera se conjugan estos universos?


En Argentina hay una larga tradición historietística, prácticamente desde los comienzos del género, a principios del siglo XX. Cuando la Argentina fue «país invitado de honor» en la feria del libro de Frankfurt 2010, se llevó una gran muestra de historietas, como parte de nuestra identidad cultural. Como escritor, la historieta me ha enseñado a cuidar los aspectos visuales de una narración; también enseña a utilizar las palabras justas, a evitar los adjetivos innecesarios.  Aún cuando escribo novelas, la historieta me muestra un camino de cierta pureza narrativa.

¿Cómo nació la idea de “El enigma de París”?

Hubo varios núcleos narrativos que se me presentaron a la vez. Uno fue el atractivo de la Exposición Universal de París, esa idea del mundo entero concentrado en un lugar. Otro fue la idea de un congreso de detectives, donde tuvieran oportunidad de conversar de sus ideas sobre la investigación y sobre el enigma. Son una especie de detectives-filósofos, algo petulantes, y no sé si hay que creerles mucho cuando cuentan sus aventuras y cómo resolvieron brillantemente sus casos (Mi favorito es el detective japonés, que tiene una visión zen del oficio) . Y el tercer núcleo, y el más importante, fue la relación entre detective y «adlátere» (como los llamo en la novela); es decir, entre maestro y discípulo.

El “Enigma de París” nos sitúa en La Exposición Universal de París en el año 1889. ¿te consideras un escritor argentino que como Cortázar y otros han caído bajo el influjo del encanto francés?, ¿perteneces a esa tradición?

Lo que aparece en la novela es una París de fábula. Aunque viajé muchas veces a París, la ciudad que aparece en la novela es una París idealizada desde Buenos Aires. Es la París que me imaginaba a los 12 años, mucho antes de que conociera la ciudad, cuando la conocía sólo a través de películas, libros, la enciclopedia Lo sé todo y el relato de mis padres sobre su largo viaje de bodas.

Buenos Aires es una ciudad construida  a imagen y semejanza de París, y con una nostalgia por lo europeo un poco absurda. No me veo vinculado a esa tradición: nunca viví en París, ni otro sitio que no sea Buenos Aires. Es más, ni siquiera viví fuera de mi barrio, Caballito.

¿Que elementos son recurrentes en tus novelas?

En mis novelas aparecen algunas cosas que se repiten: una cierta sofisticación de los géneros populares, los grupos de gentes que se dedican a una misma actividad (los detectives de El enigma de París, los filósofos de jardines en Crímenes y jardines, los traductores de La traducción), la presencia del policial y, a veces, del género fantástico, las historias de amor, la idea de que contar una historia es contar un secreto. Y espero que aparezca también el humor.

¿Quiénes son tus referentes literarios del género policial?

Cuando era niño leía con pasión las novelas de Agatha Christie, las de Geroges Simenon, y las de Erle Stanley Gardner. Descubrí después los cuentos policiales de Borges (que son muy pocos, apenas tres), las novelas filosófico -policiales del suizo  Friedrich Durrenmatt y las aventuras de Leo Perutz, un escritor checo de lengua alemana. También, por supuesto, la gran tradición norteamericana del género negro (David Goodis, Dashiel Hamett, Raymond Chandler). Hay muchas novelas en lengua española que me han fascinado. Cito sólo tres para no extenderme: Beltenebros, de Antonio Muñoz Molina, La tempestad, de Juan Manuel de Prada y Crímenes imperceptibles, de Guillermo Martínez. Los dos primeros españoles, el último argentino.

 Tu trayectoria está  marcada por distintas facetas e intereses. Has escrito cómics, literatura juvenil, novelas policiales… ¿te gustaría incursionar en algún otro terreno?

La narrativa es un constante aprendizaje, y cuando uno prueba un nuevo género aprende muchas cosas. Y sin embargo creo que uno solo puede escribir en tanto no tenga ideas absolutamente claras, en tanto logre mezclar lo conciente con lo inconciente, la estructura con los sueños, lo que se ha planeado con lo que aparece de pronto, como sorpresa.

¿Cuál de tus libros le recomendarías, para comenzar,  a un lector joven?
Tal vez El inventor de juegos, una novela que apareció hace unos años. En julio se estrenará la película en Argentina, ojala llegue a Budapest.
ojal

 ¿Cómo fue tu experiencia en Budapest?

 Era la tercera vez que visitaba Budapest. La primera fue en el año 89, antes de la caída del comunismo. Conservé el recuerdo de los palacios iluminados, de uno y otro lado del río. Unos años más tarde fue la segunda visita: la ciudad estaba espléndida, pero había un entusiasmo excesivo por el capitalismo: Mc Donalds en todos lados. Ahora he encontrado una ciudad perfecta, viva, equilibrada, y con toda su belleza de siglos. Además Claudio Giacomino, el embajador argentino, se ha revelado como un verdadero especialista en la ciudad y aprendí mucho con él de su arquitectura y de su historia.

 

Az argentin író, forgatókönyvíró és újságíró Pablo de Santis áprilisban tartott kerekasztal beszélgetést Jesús Carrasco, spanyol íróval az intézetünkben. Ez alkalommal „A párizsi rejtély című magyar nyelven megjelent könyvét mutatta be. Megragadjuk az alkalmat, hogy az elkészült interjút bemutassuk:

 

 A Premio Iberoamericano Planeta-Casa de América de Narrativa Díj számodra meghozta a nemzetközi hírnevet, de munkásságod legnagyobb részét mégis a képregények történetek teszik ki –  ezt az oldaladat Magyarországon talán kevesebben ismerik -, hogyan lehet ezt a két világot összeegyeztetni?

Argentínában nagy hagyománya van a képregényeknek, a műfaj kezdeteitől fogva, a XX. század elejétől. Amikor Argentína volt a vendégország a 2010-es frankfurti könyvkiállításon, nagyon sok képregényt vitt, mintegy nemzeti kulturális identitásunk részeként. Íróként a képregény megtanított arra, hogy vigyázzak történeteim vizuális aspektusaira, arra, hogy a megfelelő szavakat használjam, kerüljem a felesleges jelzőket. Még amikor regényeket írok is, a képregény vonulat bizonyos elbeszélési tisztaságra kényszerít engem.

Hogyan született a Párizsi rejtély ötlete?

Egyszerre több alapötlet merült fel bennem. Az egyik a Párizsi Világkiállítás vonóereje volt, az egész világnak egyazon helyen való koncentrálódásának ötlete. A másik a detektív kongresszus ötlete, ahol lehetőségük nyílik a nyomozásról és rejtélyekről beszélni. Ők amolyan filozófus-detektívek, kicsit nagyképűek, nem biztos, hogy mindent el kell hinnünk nekik, amit a kalandjaikról mesélnek, az eseteikről, melyeket brillírozva megoldottak. (Kedvencem a japán detektív, aki zen szempontok szerint tekint hivatására). És a harmadik ötlet, a legfontosabb, a detektív és kísérője közti kapcsolat, a mester és tanítvány közötti reláció.

 A Párizsi rejtély az 1889-es Párizsi Világkiállításon játszódik. Annak az argentin írónak tartod magad, mint Cortazar, akire hatással van a francia bűbáj? Követed ezt a hagyományt?

 A történetben előforduló város tulajdonképpen mese-Párizs. Még akkor is, ha már sokszor voltam ott, a regény Párizsa egy Buenos Aires-i szemmel idealizált Párizs. Az a Párizs, amelyet 12 évesen képzeltem el, sok idövel azelött, mint ahogy megismertem volna, amikor még csak filmekböl, könyvekböl, a gyermeklexikonból, és abból, amit a szüleim meséltek nászútjukról.

Buenos Aires olyan város, amelyet Párizs képére és hasonlatosságár építettek,  amolyan abszurd európai nosztalgiából. Nem tartom magam olyannak, aki ezt a hagyományt követné. Sosem éltem Párizsban, és máshol sem, Buenos Airesen kívül.es una ciudad construída  a imagen y semejanza de París, y con una nostalgia por lo europeo un poco absurda. No me veo vinculado a esa tradición: nunca viví en París, ni otro sitio que no sea Buenos Aires. Söt, még a kerületemen kívül sem laktam soha, mindig csak Caballito kerületben.

 Milyen elemek azok, amelyek leginkább ismétlődnek műveidben?

A regényeimben van néhány dolog, amely valóban ismételten előfordul: a népszerű műfajos valamilyen jellegű szofisztikációja, emberek csoportjai, akiknek ugyanaz a hivatásuk: (a detektívek a Párizsi rejtélyben, a filozófusok a “Büntények és kertek”-ben, a fordítók a Fordítás címü regényben), a krimi, néha  fantasztikus regény, a szerelmi történetek, az a tény, hogy egy történet elmesélése olyan, mintha egy titkot osztanánk meg. És remélem, hogy a humor is ilyen.

 Kik számodra a követendő példák a krimi müfajban?

Amikor gyerek voltam, nagyon szerettem Agatha Christie,  Geroges Simenon és Erle Stanley Gardner regényeit olvasni. Utána felfedeztem  Borges bünügyi regényeit (nagyon kevés van, csak három ilyen létezik) Friedrich Durrenmatt filozofikus-bünügyi regényeit, Leo Perutz kalandregényeit, aki egy német nyelvü cseh író. Aztán ott vannak természetesen a krimi müfaj nagy észak-amerikai képviselöi (David Goodis, Dashiel Hamett, Raymond Chandler). Sok olyan spanyol nyelvü regény is van, amelyek lenyügöztek. Csak hármat hadd említsek meg, hogy ne menjek messzebbre: a Beltenebros Antonio Muñoz Molinától, La tempestad  Juan Manuel de Pradától és a  Crímenes imperceptibles  Guillermo Martíneztől. Az első kettő spanyol, az utóbbi argentin.

 Munkásságok különböző műfajokból, érdeklődési körökből ered. Írtál képregényeket, ifjúsági irodalmat, bűnügyi regényeket… szeretnél még valamely, számodra ismeretlen műfajt is meghódítani még?

Az elbeszélés műfaja a folyamatos tanulással jár együtt, és amikor az ember új műfajjal próbálkozik, nagyon sok mindent tanul folyamatosan. És mégis úgy gondolom, hogy igazából akkor tud írni az ember, ha nincsenek túl eltökélt elméletei, ideái, amikor a tudatosságot az ösztönösséggel tudja keverni, a struktúrákat az álmokkal, a tervezett dolgokat a hirtelen felmerült meglepetésekkel. 

Melyek azok a könyvek, amelyeket ajánlani tudsz  a fiatal olvasónknak?

Pár éve megjelent az “Inventor de juegos” című regény. Júliusban fogják bemutatni Argentínában a filmet, remélem Budapestre is nemsokára megérkezik.

 Hogy érezted magad Budapesten?

Ez volt a harmadik alkalom, hogy meglátogattam Budapestet. Először a kommunizmus bukásakor, 1989-ben. Máig emlékszem a folyó két partján a kivilágított palotákra. Pár évvel később történt a második látogatás: a város csodálatos volt, de már érezhető volt egyfajta túlzott rajongás a kapitalizmus iránt: mindenhol Mc Donalds éttermek. Most egy tökéletes városnak látom már, pörgős és egyben kiegyensúlyozott az elmúlt századok szépségeivel együtt. Claudio Giacomino, a magyarországi argentin nagykövet úr igazi szakértője a városnak, akitől sokat tanultam az építészetéről és történelméről.

 

Entrevista al escritor Jesús Carrasco

carrasco_cervantes

Jesús Carrasco, junto a Dobos Éva, traductora del libro «Intemperie».

  El Instituto Cervantes de Budapest acogió la presentación oficial del libro “Intemperie”, del escritor Jesús Carrasco el pasado mes de abril. En dicha ocasión, formó parte de una mesa redonda junto al escritor argentino Pablo de Santis, quien también presentó la traducción al húngaro de su novela «El enigma de París».

Jesús Carrasco visitó Hungría para  participar en la Feria del Libro, en la cual  formó parte de dos mesas redondas, una de ellas en la sede de la Comisión Europea en Hungría, abordando el tema “Europa desde una perspectiva global”. Asimismo, ofreció dos charlas en universidades locales.

El libro ha sido valedor del premio de mejor libro del año por los libreros de Madrid, traducido a varias lenguas antes de ser editado en España,  y ahora, bajo el título “Kegyetlen idő” los húngaros también podrán disfrutar de esta obra en su propia lengua.

Aprovechamos la ocasión de la visita para hacerle una entrevista, a quien es sin duda una de las revelaciones de la literatura española en la actualidad. Esperemos que la disfruten.

 

¿Cómo nace Intemperie y qué meta te propusiste al escribir la novela?

Nace de la manera más simple y despreocupada: como un ejercicio de escritura. Venía de escribir mucho relato, novelas infantiles y cuentos. Al principio sólo pretendía medirme, saber si sería capaz de concluir una novela medianamente decente. Intemperie es el resultado de ese primer impulso y de mucho trabajo.

Los escenarios en donde se desarrolla la obra  no están situados, ni se identifica de forma precisa el momento en el que se desarrolla la historia, de esta forma la narración gana universalidad aunque el drama relatado y los espacios son netamente hispanos ¿cómo crees que se resuelve esta dualidad?

Cuando leemos y, en general, cuando vivimos, pensamos que necesitamos determinados apoyos o certezas para avanzar. Luego, la realidad, o en este caso la ficción, nos demuestran que es posible moverse con menos asideros. En el caso de Intemperie, pienso que la dualidad a la que te refieres se resuelve de manera natural. Terminas la lectura y descubres que no era tan importante saber dónde o cuándo se desarrolla la historia.

En honor a Gabriel García Márquez, me gustaría transcribir unas palabras que ha dicho en una entrevista y que nos digas cuáles fueron tus clavos, tornillos y bisagras para que Intemperie haya cautivado a tanta cantidad de lectores

 «La escritura de ficción es un acto hipnótico. Uno trata de hipnotizar al lector para que no piense sino en el cuento que tú le estas contando y eso requiere una enorme cantidad de clavos, tornillos y bisagras para que no despierte. Eso es lo que llamo la carpintería”

Estoy absolutamente de acuerdo con el maestro en la intención «hipnotizadora» del escritor. Mi deseo es siempre el de atraer al lector al texto. Intento hacerlo con una historia intensa, mostrando siempre mucho menos de lo que se podría y utilizando la palabra de una manera medida. Estos podrían ser algunos de mis clavos y tornillos.

La huida del niño parece más un acto visceral que un viaje iniciático ¿cómo planteaste su evolución? 

Acompañándolo en su huida. Cuando comencé a escribir el libro yo sabía lo mismo que el niño acerca de lo que le aguardaba tras la siguiente curva del camino, es decir, muy poco o nada. Tras una crisis que me obligó a abandonar el libro durante varios años, tomé algunas decisiones y decidí viajar un poco por delante de él. Solo un poco. No quería matar la historia conduciéndola sí o sí a un final absolutamente cerrado.

Aunque la obra elude cualquier contextualización, el primitivismo, la sequedad rústica y cierta brutalidad con ecos buñuelescos nos invita a situarla en un tiempo y un espacio ¿crees que asociarla a tu Extremadura natal a principios del siglo XX o quizá en la posguerra es una tentación evitable?

Entiendo que el lector quiera «datar» la narración. No sé si esto es evitable o no. En cualquier caso no me parece importante. No era mi intención proponer una ruta, si acaso, un paisaje.

¿El foco en este momento está puesto en Intemperie, has escrito y/o estás escribiendo otras novelas?

Tengo otra novela terminada pero es de esas que se quedan en el cajón. Ahora estoy escribiendo una nueva novela que no sé cuándo voy a terminar y, mucho menos, cuándo se va a publicar. De momento no tengo prisa.

Se te asocia con Delibes y McCarthy ¿con cuál de estas asociaciones te sientes más cómodo?

Me siento más cómodo con McCarthy a pesar de que el mundo de Delibes me es más conocido y próximo. Uno escribe con lo que vive pero también con lo que lee.

¿Puedes contarnos cómo ha sido tu experiencia en Budapest?

Ha sido uno de los viajes más intensos que he hecho con Intemperie. Tanto el Instituto Cervantes como la Embajada de España han sido extraordinariamente acogedores conmigo. Por otra parte la experiencia ha sido muy variada: encuentros con estudiantes universitarios, charlas públicas con otros autores, firmas del libro, contacto con el mundo editorial húngaro así como encuentros personales muy gratificantes. Me voy habiendo hecho poco turismo pero con la sensación de haber vivido unos días inolvidables. Intuyo que no tardaré en volver.

 firma_carrasco

 

A budapesti Cervantes Intézet áprilisban adott otthont Jesús Carrasco, spanyol író “Intemperie” című könyvének bemutatatójának. Ebbol az alkalomból Pablo Santis argentin íróval tartottak egy kerekasztal beszélgetést, akinek az «Enigma de París» címu könyv magyar fordítása is megjelent.
Az író magyarországi látogatása során részt vett a Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol kerekasztal beszélgetést tartottak, többek között az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete szervezésében “Európa globális perspektívából” címmel. Emellett két előadást is tartott egyetemeken.

A madridi könyvárusok az év legjobb könyvének tartják, a spanyolországi megjelenés előtt több nyelven is lefordították, Magyarországon „Kegyetlen idő” néven az olvasók is élvezhetik magyar nyelven.
A látogatás során interjút készítettünk az íróval, aki nem kétség a mai spanyol irodalom egyik legkiválóbb alakja. Reméljük tetszeni fog.

Hogyan született a Kegyetlen idő és mi volt a célod, amikor elkezdted írni a regényt?

A lehető legegyszerűbb, legkézenfekvőbb módon születt: tulajdonképpen stílusgyakorlatként kezdtem. Sok elbeszélést, gyermekregényt és mesét írtam, és kezdetben csak ki akartam próbálni, hogy képes lennék-e egy többé-kevésbé elfogadható regényt írni. A Kegyetlen idő ennek a próbálkozásnak, és természetesen rengeteg munkának az eredménye.

A könyv helyszínei nem konkretizálódnak, sem az ideje, amikor történik, és így a mű egyetemessé válik bizonyos módon, még akkor is, ha az elbeszélt dráma és a terek is tipikusan spanyolok. Erről a kettősségről mi a véleményed?

Amikor olvasunk, és általában, amikor élünk, azt gondoljuk, hogy az előrehaladáshoz szükségünk van valamiféle támaszra, bizonyosságra. Aztán a valóság, vagy ez esetben a fikció, megmutatják nekünk, hogy ezek nélkül is meg lehet lenni, lehet mozogni. A Kegyetlen idő esetében úgy hiszem, hogy az a kettősség, amelyről te beszélsz, természetes módon oldódik fel. Befejezed az olvasást és már nem is annyira fontos, hogy hol vagy mikor is történt az egész.

Gabriel García Márquezre emlékezve, szeretnék felidézni néhány szót, amit egyszer mondott egy interjú során, és szeretném megkérdezni tőled, hogy melyek voltak azok a szögek, csavarok és zsanérok, amelyek segítségével a Kegyetlen idő annyi olvasó szívét meghódította?

 «Az olvasás hipnotikus állapot. Megpróbáljuk az olvasót hipnotizálni, hogy kizárólag és csakis az általad mesélt történetre tudjon figyelni, és ehhez rettentő sok szög, csavar és zsanér kell, hogy nehogy felébredjen. Ezt hívom asztalosmunkának”

Teljesen egyetértek a mesterrel az író hipnotizőri szándékával. A kívánságom mindig, hogy az olvasó a szövegemre figyeljen. Ehhez intenzív történet szükséges, és az, hogy mindig kevesebbet mutassunk annál, amennyit mutathatnánk, és kimérten használjuk a szavakat. Talán ezek az én szögeim és csavarjaim. 

A gyermek szökése inkább amolyan belső késztetésnek, minthogy beavatási útnak tűnik, hogyan tervezted meg ezt a fejlődést? 

 Elkísérvén őt a szökésben. Amikor elkezdtem írni a könyvet, ugyanannyit tudtam arról, hogy mi vár a következő kanyaron túl, mint maga a gyermek, azaz keveset vagy semmit. Egy krízishelyzet következményeként, amely arra késztetett, hogy évekre abbahagyjam a könyv írását, meghoztam néhány döntést, és elhatároztam, hogy néhány lépéssel előbbre megyek nála. De csak néhánnyal. Nem akartam megölni a történetet azáltal, hogy mindenképpen elviszem egy kikerülhetetlen irányba.

Bár a mű kerüli a közvetlen kontextusokba való helyezéseket, a primitivizmus, a rusztikus szárazság és a buñueli visszhangokat sem nélkülöző már-már butalitás arra késztethet minket, hogy azt mégis elhelyezzük térben és időben. Szerinted, ha elhelyezzük azt szülőhelyeden, Extremadurában, a XX. század elején, vagy talán a háború utáni időkben, nagy tévedés lenne?

Értem én, hogy az olvasó “datálni” akarja az elbeszélést. Bárhogy is legyen, számomra ez nem érdekes. Nem tudom, hogy meg lehetne-e ezt kerülni. Nem volt célom, hogy bármilyen utat kijelöljek, vagy akár bármilyen tájat.

A fókusz most a Kegyetlen időn van, más regényeket is írtál vagy talán írsz most?

Már befejeztem egy másik regényt is, de az marad a fiókban. Most egy újabbat írok, és nem tudom még, mikor leszek készen vele, és azt még kevésbé, hogy mikor fog majd megjelenni. Én most nem sietek. 

 Hasonlítanak téged Delibeshez és Mccarthy-hoz, kihez érzed magad közelebb?

McCarthy-hoz közelebb érzem magamat, annak ellenére, hogy Delibes világát jobban ismerem és az is közel áll hozzám. Az ember arról ír, ami körülveszi, de arról is, amit olvas.

Mesélj nekünk a Budapesten szerzett tapasztalaidról?

A Kegyetlen idővel tett utazásaim közül az egyik legintenzívebb volt. Úgy a Cervantes Intézet, mint a Spanyol Követség rendkívül vendégszerető volt velem. Ugyanakkor a tapasztalatok nagyon különbözőek: egyetemi hallgatókkal való találkozások, szerzőkkel való nyilvános beszélgetések, dedikálások, kapcsolatok a magyar kiadókkal, valamint nagyon sokat adó személyes találkozások. Turizmusra ugyan nem nagyon volt időm, de felejthetetlen napok voltak ezek mégis. Úgy érzem, nemsokára visszatérek ide.

Entrevista a la artista Ima Montoya

Cervantes BPIma Montoya nació en Erando (Vizcaya), a orillas del Nervión, un pasaje industrial poblado de astilleros y factorías de acero –paisaje que le marcó y ha dejado huella en su trabajo.

Licenciada por la Universidad del País Vasco en Bellas Artes, se trasladó a los veintiún años a Madrid.  Desde entonces ha llevado su arte a Bilbao, Madrid, Londres, Tokio, Moscú, Nueva York y Budapest.  Actualmente vive en México.

Ha expuesto en prestigiosos museos como el MMoma en Moscú, el Museo Metropolitano en Tokio, El Museo de Asia en La Habana y el Royal College of Art en Londres, por citar algunos ejemplos.

En nuestro Instituto, el año pasado hemos tenido el privilegio de presentar su exposición » Luces y sombras”; y como nos quedamos con ganas de saber más sobre ella, le hemos pedido si nos puede contestar algunas preguntas.

 

¿Hay algún hilo conductor en tu obra?

Mi trayectoria plástica consiste en ir consolidando una idea, el movimiento. Que las ideas no se queden quietas. Comienzo construyendo, para llegado un punto, destruir  intentando llegar a la idea original.

¿Qué se puede transmitir  con la pintura?

Arte y vida van de la mano, son el reflejo uno del otro. Donde no llega la palabra, llega la música, la pintura y por lo tanto con el arte llegamos a conceptos en su más pura esencia.

Picasso decía: “La inspiración existe, pero tiene que encontrarte trabajando” ¿Coincides con esta cita?

Plenamente

Has visitado algunos de los museos más prestigiosos del mundo. ¿A cuál volverías en primer lugar y por qué?

Me gustan los museos de dimensiones humanas, los mega museos son fantásticos, pero después de un par de horas tengo que admitir que me saturo. Creo que volvería a La Casa de Sorolla de Madrid. Le tengo mucho cariño.

¿Si te pidiese que pintes algún cuadro sobre Bilbao, qué imagen se te viene a la mente?

Ya lo he hecho, un cuadro de gran formato, El Abra, donde el punto central es el agua, el mar ; una pintura sobria , en blanco y negro, que evoca el Bilbao de mi niñez.

Háblame de los colores de Budapest

No lo sé, creo que ocres y grises.

¿Qué te aportó Hungría a nivel profesional?

La época que viví en Budapest me ayudo a centrarme en mi trabajo. Tenía un estudio fantástico en la calle Hajos donde metía muchísimas horas…De este estudio salieron exposiciones para Bruselas, Bratislava, Bucarest, Barcelona, Moscú, Londres…¡Y por supuesto para el Instituto Cervantes de Budapest!

¿Cuál es tu pintor húngaro preferido?, ¿y uno español?

Me gusta mucho Istvan Nadler y de los españoles: no lo sé, tal vez Saura.

¿Qué echas de menos de aquí?

Mi estudio y quedar con mis amigas en «El DiVino»

¿Qué les recomendarías a los jóvenes que se plantean ser artistas?

Nada, todos tenemos nuestro propio camino.

Muchas gracias, Ima, por responder a nuestras preguntas.

 



Ima Montoya Erandóban született (Vizcaya), a Nervión partjainál, hajó –és acélipari vidéken-ez nyomot hagyott lelkén és munkásságán is.

A baszkföldi Szépművészeti Egyetemen végzett, huszonegy évesen Madridba költözött. Azóta művészetét bemutatta már Bilbaóban, Madridban, Londonban, Tokióban, Moszkvában és Budapesten is. Jelenleg Mexikóban él.

Neves múzeumokban voltak kiállításai, hogy csak néhányat soroljunk fel: mint a moszkvai  Mmoma, a tokiói Metropolitan Múzeum, a havannai Museo de Asia és a londoni Royal College of Art.

Tavaly az Intézetünk adott otthont a „Luces y sombras” kiállításnak, így kedvet kaptunk, hogy közelebbről megismerjük őt, ezért felkértük, hogy néhány kérdésünkre válaszoljon.

 

Létezik-e vezető vonal a műveidben?
Számomra leginkább az a fontos, hogy a mozgást, mint ötletet jelenítsem meg, hogy a gondolatok mozgásban legyenek.

Mit lehet közvetíteni a festészet által?

A művészet és élet együvé tartozik, tükörképe egyik a másiknak. Ahova nem ér el a szó, oda elér a zene, a festészet, tehát a művészettel a legtisztább formában fejezhetjük ki érzésünket.  

Picasso megmondta: “Az ihlet létezik, de csak munka közben jön meg”. Egyetértesz ezzel az idézettel?
Teljes mértékben.

Ismered a világ legnevesebb múzeumait? Melyik az a múzeum, ahova mindenképpen visszatérnél?

Tetszenek az emberi dimenziókkal rendelkező múzeumok, a megamúzeumok fantasztikusak, de pár óra múlva úgy érzem, hogy eltelek tőlük. Úgy gondolom, hogy a madridi La Casa de Sorolla múzeumba térnék vissza…nagyon szeretem azt a helyet.

 Ha felkérnének, hogy fess egy festményt Bilbaóról, mely kép jelenik meg elsőre gondolataidban?
Már festettem egy nagyméretű festményt, a címe El Abra. Középpontban a víz, a tenger, nagyon józan festmény, fekete – fehér, és gyermekkorom Bilbaóját idézi.

Mesélj nekünk Budapest szineiről!
Nem is tudom, talán okker és szürke árnyalatok.

 Mit nyújtott neked Magyarország szakmai szinten?

Az időszak, amit Budapesten töltöttem, sokat segített abban, hogy a munkámra összpontosítsak. Fantasztikus műtermem volt a Hajós utcában, ahol rengeteg időt töltöttem… Innen indultak útjukra kiállítások Brüsszelbe, Pozsonyba, Bukarestbe, Barcelonába, Moszkvába, Londonba… És természetesen a budapesti Cervantes Intézetbe is!

 Ki a kedvenc magyar festőd? És egy a spanyolok közül?

Nagyon szeretem Nadler Istvánt és a spanyolok közül nem is tudom, talán Saurát említeném.

 Mi hiányzik neked a legjobban innen?

A műtermem és beszélgetések a barátnőimmel az  “El DiVino”-ban.

 Mit javasolsz a fiataloknak, akik művésznek készülnek?

Semmi különöset, mindenki a saját útját kell, hogy járja.

 

Nagyon szépen köszönjük, hogy válaszolt nekünk

Entrevista a Aitor Marín Correcher, ganador del Festival MovilfestBudapest

Aitor Marín Correcher (Madrid, 1985) es Licenciado en Comunicación Audiovisual por la Universidad Complutense de Madrid. Guionista, productor y director de varios cortometrajes; el último y más destacado, ‘Lovearthcam’,  fue el corto ganador del festival MovilfestBudapest (Edición 2013).
Durante los últimos tres años ha ejercido como operador de cámara para la televisión del Senado de España y para documentales, webseries y vídeos corporativos y eventos. Actualmente se encuentra escribiendo/grabando su primer largometraje de bajísimo presupuesto.

entrega_premio

Aitor Marín Correcher y la directora del Instituto Cervantes de Budapest, en la entrega del premio MovilfestBudapest.

¿Cómo surgió la idea de realizar el cortometraje Lovearthcam?

Este cortometraje es fruto del desempleo, del aburrimiento que conlleva y del descubrimiento de una página web desde la cual tienes acceso a webcams situadas en determinadas zonas de algunas ciudades para poder observar lo que allí acontece en directo. Pero resulta gratificante ver como de algo tan improductivo, se ha podido sacar un cortometraje. Esa bombilla que se enciende de repente en nuestra cabeza mientras observas: ahí puede haber una historia, ahí puede haber una historia de amor, ahí se puede soslayar la situación de nuestro país, ahí se pueden transmitir sensaciones, ahí se puede crear intriga, misterio, duda. Ahí se puede colar una gota de poesía pensando en aquellos versos de aquella canción de Silvio Rodríguez : “Hoy viene a ser la cuarta vez que espero, desde que sé que no volverás más nunca”. Y dejar las puertas abiertas. El resto lo pone el espectador con todas sus válidas interpretaciones.

 


¿Por qué elegiste Nueva York?, ¿es un sitio que forma parte de tu biografía?

Este proyecto también es un ejercicio de voyeurismo y nostalgia. Efectivamente, elegí Nueva York porque tuve la suerte de vivir e impresionarme en ese gran estudio de cine real que habita la memoria sentimental colectiva de tantos que crecimos con el cine hecho a ese lado del charco. Quise sentirme allí otra vez y , accidentalmente, surgió la idea del corto.

¿Cómo fue el proceso de producción del corto, y cuántas personas formaron parte del mismo?

Este es un corto poco al uso en muchos sentidos.  Tanto es así que el proceso de producción fue, en términos económicos, tan asequible que no me costó nada. Y tampoco hay más equipo técnico-artístico que yo mismo: tan solo grabé durante un par de días todo desde mi habitación. Lo realmente trabajoso fue dar forma a la idea, encontrar y grabar las imágenes adecuadas.  Por ejemplo: tuve que buscar chicas que se parecieran entre sí y que pareciesen la misma, y que además salieran con un chico al lado, y que además estuvieran ellos solos…cuando encontré la chica del cartel,  ese feliz encuentro, tuve el giro del guión. Es un corto que se iba haciendo a sí mismo en función de las imágenes que encontraba.

En relación al final del corto, ¿crees que el silencio es una respuesta?

El final del corto es, precisamente, la parte que más me gusta.  Todo ese tiempo en silencio viendo pasar el tiempo y la vida, es ese tiempo donde el corto respira y empiezan a aparecer todas las sensaciones de las que hablaba antes. Como decía, no es ninguna respuesta y es, al mismo tiempo, todas las respuestas.

¿Cuáles son las ventajas de rodar con un móvil?

En el caso de “ Lovearthcam” fue una webcam, que es también un dispositivo móvil. En cualquier caso, la mayor ventaja es evidente: el ahorro en términos cuantitativos de todo un equipo de material de producción. También es una ventaja la discreción que ofrece a la hora de grabar en ciertos lugares comprometidos. Y, hoy en día, todo ello con una calidad bastante aceptable. Nunca estuvo tan al alcance de cualquiera contar esa historia que por falta de recursos no podías llevar a cabo. Y en eso los móviles ofrecen una gran ventaja. Ahora hace falta que la idea y la historia sean interesantes.

Como ganador de la edición 2013 del Festival Movilfest, ¿les puedes dar algún consejo a aquellos que quieran participar en la próxima edición?

Lo cierto es que no creo que sea nadie para dar consejos, por mucho que me haya ido tan bien en el festival. Lo que les diría, a modo de recomendación y un poco de petición personal, es que traten de no contar la historia de siempre y de la misma forma que siempre. Ya que el soporte para la grabación es poco convencional, que intenten trasladar eso a la historia y al discurso,  a lo que cuentan o al modo en que lo cuentan. Al menos, a una de las dos. Creo que es el concepto de corto, la idea, la originalidad de la propuesta lo que a mí me funcionó.

Para los usuarios de nuestra biblioteca, recomiéndanos alguna película española, por favor.

Es complicadísimo no poner una lista casi infinita, más aún si consideramos todas las películas españolas desde los orígenes. Voy a intentar algo variado:
De todos los tiempos : “ El ángel exterminador” , “ El verdugo”, “ El espíritu de la colmena” , “ Amanece, que no es poco” , “ El día de la bestia” , “ El milagro de P.Tinto”, “ Los lunes al sol” , etc. Mañana podría decir otras tantas. En realidad, convendria hacerlo por directores : Luis Buñuel, Luis García Berlanga, Jose Luis Cuerda, Victor Erice, Alex de la Iglesia, Alejandro Amenábar, Fernando León de Aranoa, etc.
Relativamente recientes: “ Blancanieves”, “ Grupo 7 “, “ Mientras duermes”,  “ Eva”,    “ Secuestrados”. Por ejemplo.

¿Has visitado Budapest?; y si fue así, ¿qué fue lo que más te gustó de la ciudad?

Sí, he tenido la oportunidad de visitarla gracias al festival. Y, aunque estuve tan solo día y medio, se confirma lo que las fotos mostraban y la gente me decía: es una ciudad impresionante. Independientemente de la belleza monumental, lo que más me gustó fue lo viva que es la ciudad, el ambiente que hay en la calle, especialmente en la zona de Pest. Y pasear a orillas del Danubio por la noche. Vamos, que tengo la obligación de volver.

Y por último, ¿tu rincón preferido de Madrid?

Podría decir que cualquiera y no sería la respuesta típica. Dice Sabina que ésta es una ciudad insufrible, pero insustituible. Y tiene razón. Pero bueno diré algún rincón: el de mi barrio donde nos juntamos los amigos, El eje Sol-Gran vía-Tribunal, la Filmoteca, el Vicente Calderón ( jeje). Como ves son rincones bastante grandes. Pero en realidad hay dos: mi habitación y el portal de Nuria.

Muchas gracias Aitor por tus respuestas, -y vosotros ¡no os perdáis el corto!




Aitor Marín Correcher (Madrid, 1985) audiovizuális kommunikáció szakon végzett a madridi Complutense Egyetemen. Számos kisfilm forgatókönyvírója, producere és rendezője; a legutóbbi és nagy sikert aratott filme a ‘Lovearthcam’, a 2013-as évben megrendezett Movilfest Budapest fesztivál győztese. Az elmúlt három évben operatőrkén dolgozott a spanyol szenátusnak, számos dokumentumfilmen, websorozat és rendezvényekfelvételein. Jelenleg az első alacsony költségvetésű játékfilmét írja/készíti.

Hogyan született meg az ötlet a Lovearthcam kisfilm elkészítésére?

A munkanélküliség, az unalom ami velejár valamint egy olyan honlap felfedezésének gyümölcseként született meg, amit a városok különböző pontjain elhelyezett kamerákon keresztül lehet élőben megtekinteni. De mégis örömmel tölt el, hogy kevés produktív dologból ilyen kisfilmet sikerült létrehozni. A fény ami hirtelen a fejünkben kigyullad, mialatt  vizsgálódsz: ott, ahol lehet egy történet, egy szerelmi történet, ahol az országunk helyzetét ábrázoni, érzéseket közvetíteni, bonyodalmakat, rejtélyt és kétséget látrehozni. Az a hely, ahol Silvio Rodríguez dalának verseire gondolva egy csepp költészetet merít: «Ma van a negyedik alkalom, hogy várok azóta, hogy tudom, hogy soha többé nem térsz vissza.». És az ajtók nyitva maradnak.

Miért választottad New York-ot? Része az életednek?

Ez a projekt úgyszintén a szemlélődés és a  nosztalgia része. Gyakorlatilag azért is választottam New York-ot, mivel volt szerencsém ott élni és ebben a valóságos filmstúdióban hatott rám, mint mindannyian, akik az amerikai filmeken nőttek fel, az emlékeinkben őrizzük. 
Mégegyszer érezni szeretném, hogy ott vagyok és az ötlet valóban véletlenül született.

Hogyan zajlott a kisfilm elkészítése és mennyien vettek részt benne?

Ez egy szokatlan rövidfilm több értelembe véve. A gyártási folyamat nem került semmibe. Ezen felül nem rendelkezem egyéb technikai és művészeti felszereléssel csak saját magam: mindent a szobámban forgattam le pár nap alatt. Ami valóban munkaigényes volt, maga az ötlet kitalálása, a megfelelő képek megtalálása és leforgatása. Például: olyan lányokra volt szükségem, akik  nemcsakhogy hasonlítanak egymásra, hanem ugyanannak a lánynak tűnnek és azonkívül legyen mellettük egy férfi és egyedül legyenek… amikor megtaláltam a lányt a plakáton, egy boldog találkozás átírta a forgatókönyvet. Ez egy olyan rövidfilm, ami saját magát formálta, ahogy folyamatosan találtam hozzá a képeket.

A kisfilm befejezésével kapcsolatban, szerinted a csönd a válasz arra?

A film befejezése az a rész, ami a legjobban tetszik.  A csönd ideje alatt végigkisérhető, ahogy telik idő és az élet, ez az az idő, amikor a kisfilm ekezd lélegezni és megjelennek azok az érzések, amikről korábban említést tettünk. Mint ahogy említettem, ez semmilyen válasz arra, ugyakkor válasz mindenre. 

Mik a mobillal forgatás előnyei?

A ‘Loverathcam’ esetében volt egy webkamera, ami egy mobil eszköz. A legnagyobb előnye érthető: a gyártáshoz szükséges anyagokon lehet megtakarítani. A diszkréció előnye, hogy különböző helyeken az adott időben lehet filmezni. És manapság szinte bármit igen jó minőségben lehet felvenni. Sosem volt akadálya annak, hogy a technikai eszközök hiányában nem tudtuk elmesélni a történetünket. Ezért a mobiltelefonok nagy előnnyel bírnak. Most már csak egy ötlet és egy történet kell ahhoz, hogy érdekes legyen.

A 2013-as Movilfest Fesztivál győzteseként, tudnál némi ötletet adni azoknak, akik a következő évben szeretnének nevezni?

Nem hiszem, hogy jogom lenne bárkinek is tanácsot adni, bármennyire is sikert értem el a fesztiválon. Amit viszont személyes inditatásból javaslok, hogy ne mindig ugyanazt történet meséljék el. A felvételhez szükséges adathordozó olyan különlegeges, hogy próbálják meg átadni a történetet és a dialógusokat, amihez szól vagy ahogyan szól. Legalább az egyiket érdemes alkalmazni. Úgy gondolom, ez a kisfilm kifejezése, ötlete,  alapgondolata.

Kérlek ajánlj a könyvtár látogatói részére spanyol filmet.

Legszívesebben vég nélkül tudnám sorolni, és méginkább így van ez, ha a kezdettől fogva a spanyol filmeket vesszük egy csokorba.  Bonyolult, de megegpróbálok összegezni egy válogatást:

Az egész mozitörténetet alatt: “ El ángel exterminador” , “ El verdugo”, “ El espíritu de la colmena” , “ Amanece, que no es poco” , “ El día de la bestia” , “ El milagro de P.Tinto”, “ Los lunes al sol” , stb.. És Sorolhatnám az idők végezetéig. Érdemes lenne rendezők alapján is válogatni: Luis Buñuel, Luis García Berlanga, Jose Luis Cuerda, Victor Erice, Alex de la Iglesia, Alejandro Amenábar, Fernando León de Aranoa, stb.
A legfrissebbek: “ Blancanieves”, “ Grupo 7 “, “ Mientras duermes”,  “ Eva”,    “ Secuestrados”.

Jártál már Budapesten?,; és ha igen, akkor mi az, ami a legjobban tetszett a városból?

A fesztiválnak köszönhetően lehetőségem volt meglátogatni a várost. Bármennyire csak másfél napot töltöttem, igazolódni láttam azt, amit addig a fényképeken és az ismerősök elbeszélései alapján megismerhettem:  ez a város igazán lenyűgöző. Függetlenül attól, hogy mennyire szép építészetileg, de ami leginkább tetszett az ahogyan a város él, a hangulat ami az utcákat jellemzi, főként Pest egyes kerületeiben. És este a Duna parton sétálni. Nos kötelességemnek érzem, hogy visszatérjek ismét.

És a kedvenc kis része Madridnak? 

Mondhatnám, hogy bármelyik és akkor nem is a tipikus választ adom. Sabina említette, hogy ez a város elviselhetetlen de helyettesíthetetlen. És igazat adok neki. De ha egy helyet kellene említenem: a kerület, ahol a barátokkal találkozunk. Sol-Gran vía-Tribunal tengely, a filmotéka, Vicente Calderón. Ahogy látod ezek viszonylag nagy területeket fednek le. De valójában kettő létezik: a szobám és Nuria kapuja.

  • Twitter
  • Facebook
  • Correo electrónico
  • RSS

Budapest_blog
Dirección / Cím:

Vörösmarty utca 32
1064  Budapest

Horario / Nyitvatartás:
Lunes-Martes: 10.00 a 14.00 h / Hétfő-Péntek: 10:00-14:00
Miércoles-Jueves: 15.00 a 19.00 h / Szerda-Csütörtök: 15:00-19:00
Viernes: 15.00 h a 18.00 h / Péntek: 15:00-18:00

Dos sábados al mes. Consultar página web / Illetve szombatokon, havonta két alkalommal, ami a weboldalunkon érhető el.

Contacto / Kapcsolat:
Tel.:+ 36 1 354 36 74
bibbud@cervantes.es

Agradecemos a la artista plástica argentina Minnie Valero su autorización para incluir su obra National Gallery en la cabecera de nuestro blog. /
Köszönjük az argentin képzőművésznek, Minnie Valeronak, hogy engedélyével megjelentethetjük National Gallery alkotását blogunk fejlécén.

© Instituto Cervantes 1997-2020. Reservados todos los derechos. bibbud@cervantes.es