El Instituto Cervantes utiliza cookies propias y de terceros para facilitar, mejorar y optimizar la experiencia del usuario, por motivos de seguridad, y para conocer sus hábitos de navegación. Recuerde que, al utilizar sus servicios, acepta su aviso legal y su política de cookies.

   

Blog del Instituto Cervantes de Budapest

Biblioteca Ernesto Sabato

Entrevista al escritor Pablo de Santis

Pablo_de_santisEl escritor, guionista y periodista argentino Pablo de Santis formó parte de una mesa redonda junto al escritor español Jesús Carrasco el pasado mes de abril en nuestro Instituto. En esta ocasión presentaron la traducción al húngaro de la novela “El enigma de París. Aprovechamos esta ocasión para realizarle la siguiente entrevista

Pablo, el Premio Iberoamericano Planeta-Casa de América de Narrativa te ha aportado reconocimiento internacional como novelista, pero una parte importante de tu trayectoria proviene del mundo de las historietas -quizás en Hungría esta faceta es  menos conocida ¿De qué manera se conjugan estos universos?


En Argentina hay una larga tradición historietística, prácticamente desde los comienzos del género, a principios del siglo XX. Cuando la Argentina fue «país invitado de honor» en la feria del libro de Frankfurt 2010, se llevó una gran muestra de historietas, como parte de nuestra identidad cultural. Como escritor, la historieta me ha enseñado a cuidar los aspectos visuales de una narración; también enseña a utilizar las palabras justas, a evitar los adjetivos innecesarios.  Aún cuando escribo novelas, la historieta me muestra un camino de cierta pureza narrativa.

¿Cómo nació la idea de “El enigma de París”?

Hubo varios núcleos narrativos que se me presentaron a la vez. Uno fue el atractivo de la Exposición Universal de París, esa idea del mundo entero concentrado en un lugar. Otro fue la idea de un congreso de detectives, donde tuvieran oportunidad de conversar de sus ideas sobre la investigación y sobre el enigma. Son una especie de detectives-filósofos, algo petulantes, y no sé si hay que creerles mucho cuando cuentan sus aventuras y cómo resolvieron brillantemente sus casos (Mi favorito es el detective japonés, que tiene una visión zen del oficio) . Y el tercer núcleo, y el más importante, fue la relación entre detective y «adlátere» (como los llamo en la novela); es decir, entre maestro y discípulo.

El “Enigma de París” nos sitúa en La Exposición Universal de París en el año 1889. ¿te consideras un escritor argentino que como Cortázar y otros han caído bajo el influjo del encanto francés?, ¿perteneces a esa tradición?

Lo que aparece en la novela es una París de fábula. Aunque viajé muchas veces a París, la ciudad que aparece en la novela es una París idealizada desde Buenos Aires. Es la París que me imaginaba a los 12 años, mucho antes de que conociera la ciudad, cuando la conocía sólo a través de películas, libros, la enciclopedia Lo sé todo y el relato de mis padres sobre su largo viaje de bodas.

Buenos Aires es una ciudad construida  a imagen y semejanza de París, y con una nostalgia por lo europeo un poco absurda. No me veo vinculado a esa tradición: nunca viví en París, ni otro sitio que no sea Buenos Aires. Es más, ni siquiera viví fuera de mi barrio, Caballito.

¿Que elementos son recurrentes en tus novelas?

En mis novelas aparecen algunas cosas que se repiten: una cierta sofisticación de los géneros populares, los grupos de gentes que se dedican a una misma actividad (los detectives de El enigma de París, los filósofos de jardines en Crímenes y jardines, los traductores de La traducción), la presencia del policial y, a veces, del género fantástico, las historias de amor, la idea de que contar una historia es contar un secreto. Y espero que aparezca también el humor.

¿Quiénes son tus referentes literarios del género policial?

Cuando era niño leía con pasión las novelas de Agatha Christie, las de Geroges Simenon, y las de Erle Stanley Gardner. Descubrí después los cuentos policiales de Borges (que son muy pocos, apenas tres), las novelas filosófico -policiales del suizo  Friedrich Durrenmatt y las aventuras de Leo Perutz, un escritor checo de lengua alemana. También, por supuesto, la gran tradición norteamericana del género negro (David Goodis, Dashiel Hamett, Raymond Chandler). Hay muchas novelas en lengua española que me han fascinado. Cito sólo tres para no extenderme: Beltenebros, de Antonio Muñoz Molina, La tempestad, de Juan Manuel de Prada y Crímenes imperceptibles, de Guillermo Martínez. Los dos primeros españoles, el último argentino.

 Tu trayectoria está  marcada por distintas facetas e intereses. Has escrito cómics, literatura juvenil, novelas policiales… ¿te gustaría incursionar en algún otro terreno?

La narrativa es un constante aprendizaje, y cuando uno prueba un nuevo género aprende muchas cosas. Y sin embargo creo que uno solo puede escribir en tanto no tenga ideas absolutamente claras, en tanto logre mezclar lo conciente con lo inconciente, la estructura con los sueños, lo que se ha planeado con lo que aparece de pronto, como sorpresa.

¿Cuál de tus libros le recomendarías, para comenzar,  a un lector joven?
Tal vez El inventor de juegos, una novela que apareció hace unos años. En julio se estrenará la película en Argentina, ojala llegue a Budapest.
ojal

 ¿Cómo fue tu experiencia en Budapest?

 Era la tercera vez que visitaba Budapest. La primera fue en el año 89, antes de la caída del comunismo. Conservé el recuerdo de los palacios iluminados, de uno y otro lado del río. Unos años más tarde fue la segunda visita: la ciudad estaba espléndida, pero había un entusiasmo excesivo por el capitalismo: Mc Donalds en todos lados. Ahora he encontrado una ciudad perfecta, viva, equilibrada, y con toda su belleza de siglos. Además Claudio Giacomino, el embajador argentino, se ha revelado como un verdadero especialista en la ciudad y aprendí mucho con él de su arquitectura y de su historia.

 

Az argentin író, forgatókönyvíró és újságíró Pablo de Santis áprilisban tartott kerekasztal beszélgetést Jesús Carrasco, spanyol íróval az intézetünkben. Ez alkalommal „A párizsi rejtély című magyar nyelven megjelent könyvét mutatta be. Megragadjuk az alkalmat, hogy az elkészült interjút bemutassuk:

 

 A Premio Iberoamericano Planeta-Casa de América de Narrativa Díj számodra meghozta a nemzetközi hírnevet, de munkásságod legnagyobb részét mégis a képregények történetek teszik ki –  ezt az oldaladat Magyarországon talán kevesebben ismerik -, hogyan lehet ezt a két világot összeegyeztetni?

Argentínában nagy hagyománya van a képregényeknek, a műfaj kezdeteitől fogva, a XX. század elejétől. Amikor Argentína volt a vendégország a 2010-es frankfurti könyvkiállításon, nagyon sok képregényt vitt, mintegy nemzeti kulturális identitásunk részeként. Íróként a képregény megtanított arra, hogy vigyázzak történeteim vizuális aspektusaira, arra, hogy a megfelelő szavakat használjam, kerüljem a felesleges jelzőket. Még amikor regényeket írok is, a képregény vonulat bizonyos elbeszélési tisztaságra kényszerít engem.

Hogyan született a Párizsi rejtély ötlete?

Egyszerre több alapötlet merült fel bennem. Az egyik a Párizsi Világkiállítás vonóereje volt, az egész világnak egyazon helyen való koncentrálódásának ötlete. A másik a detektív kongresszus ötlete, ahol lehetőségük nyílik a nyomozásról és rejtélyekről beszélni. Ők amolyan filozófus-detektívek, kicsit nagyképűek, nem biztos, hogy mindent el kell hinnünk nekik, amit a kalandjaikról mesélnek, az eseteikről, melyeket brillírozva megoldottak. (Kedvencem a japán detektív, aki zen szempontok szerint tekint hivatására). És a harmadik ötlet, a legfontosabb, a detektív és kísérője közti kapcsolat, a mester és tanítvány közötti reláció.

 A Párizsi rejtély az 1889-es Párizsi Világkiállításon játszódik. Annak az argentin írónak tartod magad, mint Cortazar, akire hatással van a francia bűbáj? Követed ezt a hagyományt?

 A történetben előforduló város tulajdonképpen mese-Párizs. Még akkor is, ha már sokszor voltam ott, a regény Párizsa egy Buenos Aires-i szemmel idealizált Párizs. Az a Párizs, amelyet 12 évesen képzeltem el, sok idövel azelött, mint ahogy megismertem volna, amikor még csak filmekböl, könyvekböl, a gyermeklexikonból, és abból, amit a szüleim meséltek nászútjukról.

Buenos Aires olyan város, amelyet Párizs képére és hasonlatosságár építettek,  amolyan abszurd európai nosztalgiából. Nem tartom magam olyannak, aki ezt a hagyományt követné. Sosem éltem Párizsban, és máshol sem, Buenos Airesen kívül.es una ciudad construída  a imagen y semejanza de París, y con una nostalgia por lo europeo un poco absurda. No me veo vinculado a esa tradición: nunca viví en París, ni otro sitio que no sea Buenos Aires. Söt, még a kerületemen kívül sem laktam soha, mindig csak Caballito kerületben.

 Milyen elemek azok, amelyek leginkább ismétlődnek műveidben?

A regényeimben van néhány dolog, amely valóban ismételten előfordul: a népszerű műfajos valamilyen jellegű szofisztikációja, emberek csoportjai, akiknek ugyanaz a hivatásuk: (a detektívek a Párizsi rejtélyben, a filozófusok a “Büntények és kertek”-ben, a fordítók a Fordítás címü regényben), a krimi, néha  fantasztikus regény, a szerelmi történetek, az a tény, hogy egy történet elmesélése olyan, mintha egy titkot osztanánk meg. És remélem, hogy a humor is ilyen.

 Kik számodra a követendő példák a krimi müfajban?

Amikor gyerek voltam, nagyon szerettem Agatha Christie,  Geroges Simenon és Erle Stanley Gardner regényeit olvasni. Utána felfedeztem  Borges bünügyi regényeit (nagyon kevés van, csak három ilyen létezik) Friedrich Durrenmatt filozofikus-bünügyi regényeit, Leo Perutz kalandregényeit, aki egy német nyelvü cseh író. Aztán ott vannak természetesen a krimi müfaj nagy észak-amerikai képviselöi (David Goodis, Dashiel Hamett, Raymond Chandler). Sok olyan spanyol nyelvü regény is van, amelyek lenyügöztek. Csak hármat hadd említsek meg, hogy ne menjek messzebbre: a Beltenebros Antonio Muñoz Molinától, La tempestad  Juan Manuel de Pradától és a  Crímenes imperceptibles  Guillermo Martíneztől. Az első kettő spanyol, az utóbbi argentin.

 Munkásságok különböző műfajokból, érdeklődési körökből ered. Írtál képregényeket, ifjúsági irodalmat, bűnügyi regényeket… szeretnél még valamely, számodra ismeretlen műfajt is meghódítani még?

Az elbeszélés műfaja a folyamatos tanulással jár együtt, és amikor az ember új műfajjal próbálkozik, nagyon sok mindent tanul folyamatosan. És mégis úgy gondolom, hogy igazából akkor tud írni az ember, ha nincsenek túl eltökélt elméletei, ideái, amikor a tudatosságot az ösztönösséggel tudja keverni, a struktúrákat az álmokkal, a tervezett dolgokat a hirtelen felmerült meglepetésekkel. 

Melyek azok a könyvek, amelyeket ajánlani tudsz  a fiatal olvasónknak?

Pár éve megjelent az “Inventor de juegos” című regény. Júliusban fogják bemutatni Argentínában a filmet, remélem Budapestre is nemsokára megérkezik.

 Hogy érezted magad Budapesten?

Ez volt a harmadik alkalom, hogy meglátogattam Budapestet. Először a kommunizmus bukásakor, 1989-ben. Máig emlékszem a folyó két partján a kivilágított palotákra. Pár évvel később történt a második látogatás: a város csodálatos volt, de már érezhető volt egyfajta túlzott rajongás a kapitalizmus iránt: mindenhol Mc Donalds éttermek. Most egy tökéletes városnak látom már, pörgős és egyben kiegyensúlyozott az elmúlt századok szépségeivel együtt. Claudio Giacomino, a magyarországi argentin nagykövet úr igazi szakértője a városnak, akitől sokat tanultam az építészetéről és történelméről.

 

  • Twitter
  • Facebook
  • Correo electrónico
  • RSS

Budapest_blog
Dirección / Cím:

Vörösmarty utca 32
1064  Budapest

Horario / Nyitvatartás:
Lunes-Martes: 9.30 a 13.30 h / Hétfő-Kedd: 10:00-13:30
Miércoles-Jueves: 15.00 a 19.00 h / Szerda-Csütörtök: 15:00-19:00
Viernes: 11.00 a 13.00 y 15.00 h a 17.00 h / Péntek: 11.00-13.00 és 15:00-17:00

Contacto / Kapcsolat:
Tel.:+ 36 1 354 36 74
bibbud@cervantes.es

Agradecemos a la artista plástica argentina Minnie Valero su autorización para incluir su obra National Gallery en la cabecera de nuestro blog. /
Köszönjük az argentin képzőművésznek, Minnie Valeronak, hogy engedélyével megjelentethetjük National Gallery alkotását blogunk fejlécén.

© Instituto Cervantes 1997-2024. Reservados todos los derechos. bibbud@cervantes.es